2016. november 13., vasárnap

Angyalföldi napok

Következzék két kis versecském 2009-ből, abból az apropóból, hogy különdíjra érdemesnek ítéltetett a belőlük összerakott „Angyalföldi napok” című mű a miskolci Irodalmi Rádió pályázatán, 2016. novemberében.

In memoriam Kerekes úti kollégium és Kacsóh Pongrác úti felüljáró.

A különbség annyi, hogy azóta apróbb javításokon és csiszolásokon az első vers átesett, ezért az aktuális, „valós” formáját teszem közzé.


Angyalföld

Száll a por a reggeli ködben,
s ásít az utcán, ki görbe örömben
maradt egész éjszakán át,
s lassan indulna aludni már.

Az út másik oldalán dobozok zörögnek:
tisztítják a várost, viszik a szemetet,
és füstösen indul a konténer tovább.
A hídról már látni az út forgatagát.

Mint rohanó hangyák futnak a kabátok,
elnyeli őket egy föld alatti boly,
s túl mázolt falakon s füstös firkákon
lépnek ki a fénybe egy sárga villamoshoz.

Zörögve fut tovább, csörömpöl a sín is,
megremeg a híd, mint tegnap, mint mindig
oly ritmusban zakatol mint éhező gyomor,
s halkul el robaja mint szunnyadó asszony.

Az úton tova állva elfut pár raktár,
utánuk szalad pár kiégett magos gyár,
s rohannak feléjük tovább emberek.
A megálló mellett felsír egy kisgyerek.

Álmosan szól még a hangszóró pár szót,
s rekedtes hangon köhög egy utolsót.
Visszhangzó ásítás, s szipogás ad kódát,
karmester pálcáját lendíti egy ország.

(Budapest, Angyalföld, 2009.)


Vártam

Vártam hóban, fagyban, télben,
arcomba csapó heves szélben.
Vártam tovább, folyton vártam,
lement a Nap, s lámpafényben álltam.

Házak mentén, ablak fényben
hozzám futott a remény szelíden.
Néztem arcát: féltve áradt minden,
mi facsarta szívét szépen, kevélyen.

Kicsordult a könny, megfizetve az árat,
most előttem a jövő, s mögöttem a bánat.

(Budapest, Angyalföld, 2009. február)


Könnyed őszi miskolci kiruccanás

A miskolciak vendégszeretetét már akkor elképzeltem amikor a kocsonyára gondoltam. A kocsonyához is először kell egy kis bátorság, aztán íncsiklandó nyáltermelést indíthat el. Az utam Miskolcra oda és vissza jóval kecsegtetett, csak bele kellett vetnem magam. A legendás vendégszeretetet sajátos dózisban tapasztaltam meg. A készséges állampolgárok bizonytalanul, de annál lelkesebben mutattak irányokat, amikor érdeklődtem: merre lehet buszjegyet venni a helyi járatokra. Ennek gyönyörében három különböző irányba indultam el egymás után sikertelenül. Így lehet kolbászolni 40 percig egy néhány száz méteres területen az acélváros magjában.

A mérnöki hozzáállás és precizitás következő jelét akkor éreztem, amikor jó fogyasztó vendégként a vizes blokkra találtam a helyi plázában. Ott bizony kereken és kizárólagosan száz forintos fém érmével lehet a vámot megváltani az áhított vízcsobogás csempézett földjére, különben rideg forgókapu állja a sietős utazó útját keresztben az áhított folyosón.

A tájékozódásra szánt egy óra így harmatosra rövidült. Vissza egy benzinkúthoz, onnan tovább küldtek egy emberi mércével mérve furcsa módon lerakott járdát övező korlátok labirintusába. Majd végre egy ártatlannak tűnő szendvicsárus standján kedvesen közölték: hát nálunk lehet jegyet venni. Megörülve a lehetőségnek és felfegyverkezve a napi adaggal indultam vissza az agyon aszfaltozott kereszteződés igen sok rőf hosszú és annál többet piros lámpás zebrájához, ahol ácsorogva a hőn áhított autóbusz éppen tovább gördült a célmegállóból. Fájdalmam a negyedórás esőben töltött várakozást követően némileg megnőtt, amikor megfejtettem a kreatív közlekedésmérnöki megoldás helyi titkát. A busz ugyanis a kiszemelt megállóból pont arra a száz méterre lévő állomáshelyre áll be elsőnek, ahol a jegyeimet megkaparintottam, csak a furmányos kereszteződések és az útvonalába tervezett dupla hurkoknak köszönhetően ez számára 5-6 percet vesz igénybe! Ha csak maradok a helyemen, zebramentesen és kényelmesen léphettem volna fel még a lekésettnek tűnt járműre is. Ahogy a kuplé írta: utólag minden kiderül.

A miskolci menetrend az általam felmért szombati napon egyébként erősen opcionális betartásúnak tűnt. Cserébe a buszok hasonlóan GPS-szel felvértezettek és itt-ott a megállókban BKV/BKK mintára írják, hogy a papíron feltüntetett időpontok HELYETT mikor várható a jármű érkezése a gyakorlatban.

A miskolciak ugyanakkor az egy alkalmas extrapolációm alapján ráérősek is. A sebtiben összehozott késésemet az egyetemvárosból minden addigi szerencsétlenkedésem ellenére képtelen voltam tényleges késésre váltani. Alighanem ők is tartják hivatalból az akadémiai negyedórás relatív belső időt, mely konstans tolódásként egyben ellentmond Einstein minden sajátidőről alkotott elméletének. Miért is kapkodnánk egy kényelmes szombat délutánon.

A városnak elég szépen fejlett egyetemvárosa van. Ami az ELTE lágymányosi campus épületei közül hiányzik, például a különálló könyvtárépület, az itt megtalálható. Ámbár egyetlen emeleti szint a hasznos tér, egy erősebb művházhoz tartozó relatív könyvtármérettel, kellemes szocreál korok történelmi lenyomatát hordozva.

Az a finom puha mézeskalács viszont páratlan volt! Ahogy a lelkes és kimért igyekezet is amit tapasztaltam. A közízlés kellemes, bár azért mutat relatív eltéréseket a Dunántúl messzi világában megszokottaktól. Én pedig egész késő estig keresztem a választ, hogy vajon miért éppen a Kacsóh Pongrác úti felüljáró Angyalföld felőli oldala ihlette városképem nyerte el legjobban a tetszésüket, szemben a számos más lehetőséggel, Rómáról, természeti ösztönökről, sivatagokról vagy akár a víz számtalan formában mutatott körforgásáról, melybe sikeresen ezer évnyi történelmet is sikerült óvatosan beleszőnöm.

Aztán késő este, cimborák körében az oda-vissza megjárt 180 kilométerek után, mátravidéki borokat kortyolgatva, a budai ifjúság körében megvilágosodtam. Pedig ott volt végig az orrom előtt a választ. Az egyszerű száraz, bohókásnak hit Angyalföld romantikája bizony-bizony közel áll a nyugati acélváros légköréhez is. És nem csak a radicsi út vagy a magyar blues, meg némi Kosztolányi ihlette képek miatt. Hanem valóban.
Az estére a koronát pedig feltették azok a képi- és hanghatások, amikor az említett budai borozóba beszabadult fiatalság 2016-ban, hegedű kíséretével húzva, kabátos és kalapos pirosló orrokkal és mély érzelmekkel dalolta egy közös ritmusra a Lövétei halastó dallamát.

2016. szeptember 12., hétfő

Villon bitófája

Francois Villon híres és hírhedt akasztófa négysorosa hálás téma. Több fordítás is készült hozzá, József Attilától Illyés Gyuláig, míg el nem jött a merészen eredeti XX. századi „magyar Villon”, Faludy György.

Bővebben itt található hozzá egy kis háttér, illetve a bejegyzés végén a szerintem két legjobb végletet, az Illyés és a Faludy-féle fordítást megosztom én is. Egy szép kis gyűjtés található még itt.

Addig-addig gyűjtögettem a változatokat, hogy bár a francia szókincsem tíz szónál is kevesebb, de végül én magam is nekiálltam a saját magyaros értelmezésemnek. „Fordításnak” ha úgy tetszik. Hamar világossá vált, hogy több oldaláról fogható meg a jószág, ezért nem is álltam meg egy változatnál. Öt lett belőle. Mindegyik kicsit más. Valamelyik a szavankénti fordítás és a rímek felé próbál fordulni, némelyik erősen merít más fordításokból, és van olyan is természetesen ami inkább a saját botor stílusomban próbál egy-egy olvasatot visszaadni. Szóval van naturális, bohókás, de még botor prófétisztikus próbálkozás is. Tervezett is és ösztönös is, „miért is ne” kipattanások. És aztán kiderült, hogy az egész egyben is érdekes elegyet alkot.


Villon bitófája
(variációk)

Francia vagyok, Párizs ellett
Ott születtem Pontoise mellett
Nyakam köré kötél termett
Bélsaram már nyugodt lehet

Francos földem megpecsételt
Párizs köpött porból éltbe
Vékony szál mely tart belőle
Férgek alá húz le mélybe

Francia vagyok, inkább voltam
Párizs, Pontoise, ki emlékszik
Kender hurkol, inam vérzik
Testem zsírját hörgöm holtan

Francia jellem adta lelkem
Párizs testem, s Pontoise vérem
Rojtok bomlása számítja végem
Hátam súlyát nyögi éltem

Mocskos Párizs útján élve
Nyugvón térve francos létbe
Emberöltnyi hurkon végre
Megpihenhet testem vége


(Budapest, 2016.09.11.)


És végül egy kis rendes irodalmi összevetésben jöjjön egyazon Villon négysoros két külön fordításban.
Először Illyés Gyula fordítása, ahogy egy '69-es Villon kötetben felleltem:

A felakasztását váró Villon négy sora

Francia vagyok, csak ez kellett,
Párizs szűlt (Pontoise mellett);
Rőf kötél súgja majd fejemnek,
Hogy mi a súlya fenekemnek.

És végül a '37-ben gyökeredző Faludy György-féle többször kiadott és időnként meg is semmisített gyűjteményből:

NÉGYSOROS VERS,
melyet Villon halálítélete szélére írt
Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.

2016. szeptember 5., hétfő

gőgösök közt

nyitnád szíved bárkinek
ki figyelve embernek áll
serényen kutatod éltedben
ki búban s örömben cimborád
de fanyalgó arcok tengerében
széthúzás vár majd s izzó had
bizalmad a porban rendületlen
hol sok a gaz, sehol az igaz
földön terülve árva lelked
gubbaszt s vonaglik terhek alatt
mert kevés az őszinte jellem
s a megértő, nyílt, őszinte hang
kerestél fényt rendületlen
s torz tükörben gúnyolt amaz
szavad felírják szép serényen
s kimazsolázva, rútul felkavarva
torz visszhangba betekerve
csalárdul zengik kiforgatva
bizalmadból gúnyt kerítve,
hátradőlve, mint sertés falka

(Budapest, 2016.07.26.)

2016. augusztus 28., vasárnap

burkini, avagy a nyári strandok ősellensége

Érdekes világot élünk abban a korban, mely felvilágosult műveltségére akar a legbüszkébb lenni. Pedig korunk igazi szimbóluma talán sokkal inkább a pótcselekvés és a tömegek ámítása.

Nyugat-Európa egyik égetőnek mondott problémája, melyet a széles lakossággal karöltve kíván valami nagy relevációs tudatban megoldani, nem más mint az úgynevezett burkini viselésének betiltása. Groteszkül hangzik, mint egy Monty Python jelenet a hetvenes évek elejéről, de most, 2016-ban tényleg igaz. A burkini ugyanis nem más, mint egy kifejezetten muzulmán vallásgyakorló hölgyek számára készített fürdőruha. A megfogalmazás vallási részének uszító reflexén kicsit túllépve, mégis mi is képezi a tiltás tárgyát?

A muzulmán gyakorlók körében a fürdőruha léte azért is meglepő, mert ezen vallás gyakorlói között a legkevésbé sem szokás, hogy a hölgyek strandokra járjanak. Európa viszont más tészta, különösen, ha egy felvilágosultabb iszlám keretében egy nagyobb csoport tiszteli és érti a hagyományokat, de azokat aktualizálva, a mai élet mindennapjaihoz igazítja úgy, hogy az értékeit próbálja megtartani. A hithű muzulmán hölgyek az otthonukon kívül nem mutatkozhatnak fedetlenül, és ez igaz egy demokratikusabb, kényszer nélküli muzulmán közösség tagjaira is. De van szemük és követik a nagyvilág lehetőségeit, mert nem mind olyan fundamentalisták, akik a fejükben létező önkényes ideák beteljesületlensége esetén legszívesebben felégetnék maguk körül a világot. Ezért a radikálisabbak mellett bizony időről időre felmerül az igény, hogy a vallási normáik közé beolvaszthassák például a nyugati civilizáció kívánalmait is. Ez pedig annyira nem ördögtől való, hogy a felvilágosultabb keresztény felekezetek vagy akár a buddhisták is általában ugyanezt teszik, amikor teljes természetességgel használnak a templomban digitális orgonát vagy okostelefonos alkalmazást az imakönyv hurcolása helyett.

A burkini ugyanis egy teljes testet fedő fürdőruha. Olyannyira, hogy inkább emlékeztet egy búvár ruhára, mint a nevében utalt bikinire vagy a burkára. A szűken vett arc kivételével mindent, hajat, állat, vállaktól a bokáig vagy talpig fedi az egész testet, amolyan fürdőruha anyagként. Hogy veszélyes vagy kirívó lenne, az erkölcsi megítélés kérdése, ha valaki szerint a monokinis vagy nudista strandolók esetleg sokkal természetesebbnek hatnak. De ha a búvárokkal jól megvagyunk, nos, ahhoz képest ugyan semmi különlegeset nem hordoz magában a burkini sem. Talán csak annyit, hogy olyan vallásukat megbecsülő hölgyek is mostantól megjelenhetnek a fürdőhelyeken, akiknek idáig erre egyáltalán semmi módjuk nem volt! Persze csak akkor, ha megbékélnek ezzel az egyezményes lehetőséggel, mert egyes muzulmán radikálisok szerint a burkini, úgymond, nem szabályos.

Furcsa módon tehát a viselői talán a sokat emlegetett integrációhoz a legközelebb található hölgyek. És persze lehet, hogy egyes politikai irányzatok egyenesen nem is tekintenék embernek ezeket a hölgyeket addig, amíg mondjuk nem vonulnak fel évente az európai nagyvárosok utcáin különböző más kisebbségek szexuális jogaiért tüntetve alkalomhoz illő öltözékben. De ettől még ők kifejeznek egy teljesen tiszteletben tartható identitást, annak is egy felvilágosultabb nézetét, miközben ők is igyekeznek részt venni a nyári meleg és a tengerpart adta gyönyörökben.

Emlékezve a szörnyű párizsi merényletek tanulságára, vagy előtte francia karikaturisták ellen elkövetett merényletekre, sokat emlegettek akkor egy Voltaire idézetet. Nem értek egyet a véleményeddel, de meghalnék azért, hogy kimondhasd. Aztán egy-két évvel később ugyanezen személyek hazudtolják meg ugyanezen elvet. Keresve egy olyan ellenség képet, melyre uszítani lehet, mert a magukat felvilágosultnak tartó civil szemek számára furcsa a jelenség, tudniillik hogy búvárruhában nem, bikiniben igen. A bölcs vezetők pedig nyugodt lelkiismerettel dőlnek hátra, hiszen ők csak elviekben alkalmazzák ezt a 30-as és 40-es évekre igazán jellemző ideológiai húzást, de mivel ezt most csak amolyan kis kommunikációs trükköcske, komolyabb veszélyek és áldozatok nélkül, ezért természetesen megengedhető. Még Machiavelli elveire sem kell hivatkozni, tudniillik arra, hogy „a cél szentesíti az eszközt”.

És ahogy kezdtem, mindez okában talán a tömegek ámítása fekszik. Mert ahogy Sánta Ferenc után szabadon azt Latinovits is prezentálta, a tömegek korát éljük, amely tömeg nem táplált még olyan illúziót saját magáról és önnön szerepéről mint éppen ma. Vannak akik robbantgatnak, szórólapot osztogatnak, de akik a mindennapokban élnek, „szuszognak”, az az érdekes, hogy velük mi lesz. Nekik kell azt a csontot dobni édesgetésül, hogy aztán választott vagy éppen kinevezett gazdáik kezében ott felejtsék azt a bizonyos szakadásra hajlamos pórázt. Ilyen csontok pedig lehetnek sokfélék. Lehet egy torzításokkal spékelt és manipulatív kampány, akár magyar módra. Lehet ostobán túltolt, túlzott uszításban gyökerező, bár szintén nem teljesen alaptalan reflexekre építő félresikerült szavaztatás, angol módra. Vagy lehet teljesen otromba és aljasan kiforgató, józan észt messziről kerülő hamis gumicsont, francia módra.

2016. június 7., kedd

nagytekintetességű és nagytiszteletű mini beszéd vázlat

Kedves Barátaim!

Küldetéseink vannak, küldetésünk van. Fontos, és húsba markoló küldetésünk! Sok az akadály, sok lehet a kétely, de ezt nekünk akkor is teljesítenünk kell, hangozzék bármily banális módon ez most nekünk.

El kell mennünk az emberekhez, segítenünk és támogatnunk kell őket.
Ezt kell tennünk!
Segítsünk nekik, álljunk mögöttük nehéz perceikben, és tegyük számukra, és így számunkra, sőt, egyben unokáink számára is jobbá ezt a világot!

De ez nem egyszerű feladat, nem egyszerű, ámde nemes küldetés!

Két területen kell fegyverkeznünk. Ezen a kettőn, kedves barátaim, ha magasra képzitek magatokat, nem lesz előttünk akadály, csak talán nagyon-nagyon erős falak, amik elénk állhatnak.

Először is, rendezzétek soraitokat!
Ki tudna segíteni a környezetén, ki tudná megváltani maga körül a világot, ha önnön gondjai, problémái mardossák kívül és belül. Adjatok támaszt egymásnak, erősödjetek meg testben és lélekben! Vak nem vezethet világtalant, de ti, kedves barátaim, ti okos, szívós és ravasz módon támogatjátok majd egymást, és energiáitokat a széles kerek világra is kiterjeszthetitek majd örök áldásul!

És másodszor, tudjátok jól eladni az embereknek, amit adni akartok nekik!
A segítség fontos, hálás feladat. De nem mindig vágynak rá azok, akik rászorulnak. El kell nekik magyarázni, hogy ők is akarják! Talán nem hiszik, de valójában tudniuk kell, és tudni is fogják, hogy belőletek, kedves és mélyen tisztelt barátaim, belőletek majd igazi erőt meríthetnek, igazi tanácsokat, igazi támogatást kaphatnak majd, és ezeket szolgálhatják majd közös dicsőségünkre. Mindannyiunk üdvére, sőt, unokáink üdvére is.
De nem bízhattok mindent a véletlenre, ezért amikor segíteni indultok, először mutatkozzatok passzív szemlélőnek! Térképezzétek fel a lehetőséget, majd gyakoroljatok empátiát. Be kell csomagolni az adományaitokat a megértés és a részvét köntösébe. Mert ha megértők vagytok az emberek felé, ha csak együtt éreztek velük csacskaságaikban, akkor kivívjátok rokonszenvüket és aztán majd számítani is fognak rátok!

Ne feledjétek kedves barátaim!
Az aratnivaló sok, a dolgos kéz kevés. Legyünk hát szaporák! És mindannyiunk közös üdvére, dicsőségére, sózzuk meg együtt a mi közös életterünk lakomáját, és akkor mi mindannyian, együtt, egy új és csodálatos világot, egy fényesebb és sikeresebb jövőt építhetünk majd. Magunknak, de főleg utódaink örömére.

Fogadjátok meg tanácsaimat drága barátaim, és együtt így csodákra leszünk képesek!
Legyen áldás a mi nagy közös munkánkon!

2016. május 17., kedd

egy propozíció

Elég nagy feladat jutott eszembe. De egyelőre nincs igazi ötletem, hogyan kezdhetnék hozzá. Pedig elég jó korszakomban lehetek most hozzá, de maga a szikra még hiányzik a kanóc égetéséhez.

Arra gondoltam eredetileg, hogy kiadva egy kis terhet magamból, próbálok írni egy kis emberi lélekrajzot. Kicsit figyelve a személyiség jegyekre, az összefüggésekre és a sokszor nagyon elszomorító következményekre. A téma pedig érdekes, bár elsőre ezt sokan talán nem gondolnák, pedig az és igen aktuális is napjaink kicsi Magyarországán. Ez pedig a lappangó nárcisztikus vonások és a romboló önsajnálat lenne.

De aztán rájöttem, hogy erről nem egy hosszú és velős, a saját keserű tapasztalataimmal, ismereteimmel és „nagyképű” intuícióimmal terhes bejegyzést kéne írni. Ez nem lenne jó, és talán átlendülnék közben a korlát túloldalára. Vagy legalábbis ezzel vádolható, félreérthető lennék. Arra is rájöttem, hogy bár nem is ilyen konkrétan, de árnyalva azért már körüljártam a témát én is, és nálam sokkal szakavatottabb emberek is. Egy ilyen bejegyzésben ezért elharapózna a saját siralmam. No nem pont ezen az önsajnáltatós módon, remélem. De valami építkezős, teherlerázós módon. Ez pedig így túl laposnak tűnne. A saját nyomorult perfekcionista fellángolásom ezt meg úgysem engedné!

Az igazi feladat viszont mégis ebből indul ki, de egyúttal egy kis kihívást is rejt magában. Az igazán szép ugyanis az lenne, hogy ezt valahogy egy versben, esetleg elégikus költeményben vissza lehetne adni! Mosolyogtató a gondolat, de nemcsak érdekesebb így a kihívás, hanem talán tartalmasabb, saját szunnyadó szorongásaimnak is kedvezőbb lenne az eredmény. Amennyiben sikerül!

Nem arról lenne szó, hogy egy ilyen szereplőt tartalmazó történetet kellene rímekbe faragni! A gondolatmenetet, az érzéseket, ezt a gyakori, de mégis nehezen érthető és furcsa, idővel önpusztító attitűdöt kellene valahogy visszaadni, változatos képeken keresztül, természetesen némi esztétikai élmény társaságában.

És az ellenérvek a feladatra? Ha vak vezet világtalant, mindkettő gödörbe bukik. Azonkívül ahogy korban bölcsülök, egyre egészségesebb kritikával illetem alkotói képességeimet. Lehet, hogy többé-kevésbé lendületes ügetés után meg tudnám ugrani legalább az akadálypálya egy részét, valami közepesen elfogadható idővel. De egy óvatos, nyilvánosságot kerülő kísérletnek érdemes lenne nekiállni. Végső soron pedig egy apró, mellékes plusz jövedelemként kapnék a csokor tetejére egy kis óvatos díszítő szalagot: önismeretet.