2017. október 28., szombat

Jó film-e a Sztalker?

Egy nem túl meglepő dologgal kezdeném. Nagyon szeretem az elmélyült sci-fi műveket, amik a műfaj jó értelemben vett gyökereihez nyúlnak vissza. A sci-fi szerintem nem más, mint egy vászon. Egy környezet, ahol az utópiának nem kizárólag a misztikum, hanem minél inkább a tudomány és a filozófia teremti meg a táptalaj, a kellékeket, melyek segítségével valami mélyebb mondanivalót is képes bemutatni a szerző. Számomra a sci-fi nem azt a műfajt jelenti, ahol Űr van vagy időutazás vagy lézer fegyver. Sci-fi lehet bármi, ahol a matézis (tudomány) és a transzcendens (fikció) együtt ötvöződve elvisz bennünket a jól kiszámítható világunkból. Teszi ezt azért, hogy valójában mégis a mi világunkról meséljen el valamit, vagy vessen fel érdekes kérdéseket tiszta válaszok nélkül. A történet tárgya lehet a társadalom, lehet egzisztencialista filozófia. Lehetnek olyan kérdések, hogy hová tartunk, mit keresünk itt, mihez kezdenénk, ha nagyobb hatalmunk lenne mondjuk a technológia által. Vagy egész egyszerűen a gondolkodás intézményének legősibb kérdéseivel foglalkozik: magával az emberi lélekkel. Ebből az is következik, hogy egy jó futurisztikus ötlet az én értelmezésemben még nem feltétlenül lesz sci-fi. Ha ez az ötlet vászonná válik, amin a filozófia festeni kezd, na ott kezdődik az igazi tudományos-fantasztikus műfaj! Természetesen nem becsülök le semmilyen oldalhajtást, ami élvezhető lehet enélkül a réteg nélkül is. Csak az ilyesmit én más műfajnak tartom, például egyszerűen futurisztikus kalandfilmnek. Vagy divatos kifejezéssel élve: űroperának.

Gyorsan hozzáfűzném, hogy a jó sci-fi által boncolt mondanivaló lehet akár egy egyszerűnek tűnő társadalmi kérdés is. Tehát az én definícióm nem kizárólag a Kubrick-féle sci-fit tartja annak! És persze, önmagában egy művészien megkomponált filozofikus mű nem válik sci-fivé! Kell, hogy a tudományos szemlélet, igen, elsősorban a szemlélet, ötvöződjön benne a fantasztikummal. Ha az egyik hiányzik, akkor ott valami más hússal van dolgunk. De ha csak trükkösen meg is bújik a háttérben, miközben a mű szerves részét képezi, nos akkor már beszélhetünk sci-firől is akár. Ezt most mélyebben nem részletezném.

Ezen a ponton el is érkeztünk a Sztalker c. film egyik kulcspilléréhez. Mit jelent egy fogalom, tárgy, dolog, érzés nekem? Mármint nekünk, magunknak? Van egy véleményem, amit többé-kevésbé alkotni tudok valamiről. Némi gyakorlással ezt el is tudom mondani egy másik emberi lénynek. De megegyezik ez a tudattalan mélységében bennem létező, erről alkotott ősképemmel? A gondolatom, amit mesélek, tényleg az, amit a lelkem mélyén is gondolok? Ismerem-e magam igaz valóját egyáltalán?

Tarkovszkij nem egy könnyű műfaj. A Zóna mítosza, amire a Sztalker is épül (pontosabban csak részben épül), szintén nem az, de talán egy fokkal még emészthetőbb. A Sztalker pedig egy olyan adaptáció, ami valójában nem is adaptáció! Akkor ebben kéne először igazságot tenni valahogy. Ez nem fog menni, de leírom, én mire is jutottam ezzel kapcsolatban.

Először is elmondanám, hogy a háttér világról, a Zónáról voltak előzetes ismereteim a film megnézése előtt. A film létezéséről elég régóta tudok, amolyan „rajta van a listán” film volt nekem, amit valamikor majd egyszer meg kívánok nézni, a megfelelő időben. Ez az idő jött el tegnap. Korábban egy-egy képet, rövid jelenetet azért láttam már a filmből, és nem terveztem volna a megnézését még egyelőre, hiszen elég hosszú az a bizonyos „lista”. De ha így alakult, emésszük még egy kicsit!

Adott egy világteremtő alapmű, a Piknik az árokparton. Ez egy valódi, vérbeli sci-fi, mely úgy foglalkozik az emberiség és egy felsőbb világ, jelen esetben (valószínűleg) idegen civilizáció gondolatával, mint az avarban élő hangyák és egy piknikező család viszonyával. Az egyik szinte csak a másik szemetéhez ér fel, vagy talán még ahhoz se. Ezt a kérdést elég sokan boncolgatták azóta is, mégis, a Zónák, amiket ezek a „hátrahagyott szemetek” létrehoztak a kitalált világ Földjén, egy művészettörténeti jelentőségű allegóriának tekinthetők. Talán az ismeretlen, talán a transzcendens, vagy a saját projekciónk egy kiváló felületének foghatók fel leginkább? Mindenkinek egy kicsit mást jelenthetnek, valakinek egyszerűen új kiaknázható bányákat és terepet, kalandot és veszélyt a felfoghatatlantól. Akár több száz éve a még felfedezésre váró amerikai kontinens a konkvisztádoroknak. Valakinek pedig a lét újraértelmezésének helyét. A gondolat hatását még azok is érezhetik, a mű ismerete nélkül, akik egyszerűen a mainstream művészetet követik. Gyors példaként elég, ha a nemrég mozikban arató Star Wars VII. epizód mondjuk első fél órájára gondolunk. Sivár sivatagos bolygó, melynek lakói csak tengődnek. Az életüket meghatározó tényezők pedig olyan maradványok, melyek náluk sokszorta nagyobb léptékű szétszóródott háborús roncsok és csillaghajó alkatrészek. Így belegondolva ismerős hasonlat ez is egy kicsit a Zónára. Viszont a Zóna ennél sokkal több, sokkal messzebb áll az emberiség felfogásától, sőt, magától a valóságtól, a fizika ismert törvényeitől is! Zavar a térben, időben, és talán még a spirituális síkon is. Kiszámíthatatlanság, teljes ismeretlenség, olyan világ, ami mégis vonz magához sokakat. Ami talán közelebb visz bennünket olyan dolgokhoz, melyek megismerésétől fényév távolságra vagyunk, mégis így egy-egy kis darabot talán birtokolhatunk belőle. Vagy ezen a furcsa világon keresztül lelkünk egy nagyon eldugott szegletéhez is hozzáférhetünk talán. 

Tarkovszkij 1979-es filmes feldolgozása viszont a Zónáról szól, meg nem is. Persze, ad egy képet. A filmet egészében látva, nekem még tetszett is az a szál, hogy itt nagyobb misztikumban van a Zóna eredete. Meteorit, vagy nem. Igazából nem tudjuk. Ez sokkal erősebb és nyomasztóbb képet ad, mint egy idegen civilizáció piknikezésének maradványa a Föld bolygón. Tágítja a világ határait, méghozzá jól. Magáról a Zónáról, a hiedelmeken és a beszélgetéseken, néhány érdekes, és egy-két igen szép képkockán kívül viszont alig látunk valamit. És ez, ki kell mondanom: baj. Rontja a filmet. Persze részben okkal van ez így.

A Sztalker, mint film, pontosan az, amit a cím a Zónából kiragad. Nem a Zónáról szól, hanem sokkal inkább a sztalker személyéről. Ő a film felfogása szerint valójában a révész, aki a világok között átkel az utazókkal. Közben pedig maga is gigászi mélységeket jár meg. Jelen esetben inkább lélekben, mint fizikai valójában. Vállalt szerepe mellett pedig egy idő után a küldetéstudat tör elő belőle a felszínre, hogy miért is csinálja ezt az egészet egyáltalán? Talán azért csinálja, mert nem is bírna ebből kiszakadni, vagy talán azért, mert ahogy el is hangzik, hitet akar adni az embereknek. És ez a Sztalker c. film egyik kulcsmomentuma! A hit. A Zóna természetfeletti részéből ugyanis az egész film alatt, bár a feszültség megvan, de nem látunk szinte semmit! De mégis elhisszük, főleg a filmet eszközöknek hála, hogy ez egy másik világ, egy veszélyes és furcsa világ. Csak éppen nem látjuk a szemünkkel és nem halljuk a fülünkkel, néhány nagyon apró dologtól eltekintve. Helyette marad a hitünk, hogy a Zóna tényleg veszélyes és rendkívüli. És a végén, amikor szinte hirtelen eljutunk a kívánság szoba küszöbére, már azon gondolkodunk, hogy mi magunk is belépnénk-e oda egyáltalán? Szinte mindegy is, hogy a szoba hogyan nézne ki, hiszen legnagyobb valószínűséggel nem is látnánk ott semmi rendkívülit. Csak talán maga a kívánságunk teljesülne. Vagy nem. Mert az igazi, bennünk lévő mély kívánság nem az, amit tudatosan gondolunk. Hanem a tudattalanunk igazi valójának szembesítése.

A Sztalker, mint film, ezen filozófiai gondolatok mentén jó. Sőt, rendkívül jó. Ad egy amolyan mély pokoljárást, ahol egy kicsit, nem testi, hanem lelki szenvedéssel, mi magunk is alá szállunk kicsit egy másik világba. De az az igazság, hogy ennél nem is sokkal több. És ezt talán fáj is kimondani, de így van. Ha már Kubrick előkerült, nos, nem csak a 2001: Űrodüsszeia fest le egy nagyon hasonló pokoljárást, miközben azért az egy teljes értékű film is mellette (sőt, igazából rögtön három film egy filmen belül). Aki más műfajban látta például az Apokalipszis most c. filmet, különösen a rendezői változatát, és nem csak egy háborús filmet látott benne, az talán sejti, mit akarok ezzel mondani. Ott nem a Zónában járunk, hanem Vietnámban. Az a mi valós földünk. És az a világ mégis annyira hasonlóan szürreális, ahogy fokozatosan egy mély, pokoli dzsungellé változik, ahol az emberek már teljesen kifordultak magukból. Egy igazi pokoljárás, csak ott ehhez nem a sci-fi lenne a vászon, hanem a háború. De el kell mondnom, az a film ebből a szempontból is igazából: jobb.

Nem rossz film a Sztalker. Azért elgondolkoztam rajta, ha 100 átlagos földi halandót beültetnék rá bármilyen előismeret nélkül, vajon hányan látnának benne bármilyen mély értelmet, vagy hányan aludnának el rajta már a felénél. És ezzel nem az embereket degradálom. Mert a művészet kommunikáció, és ha úgy kommunikál, hogy nem az emberiséggel teszi, az nem hozzáad az értékéhez, hanem bizony, nagyon is elvesz. Ezt természetesen lehet pótolni igazi, mély rétegekkel. Ha egy film réteg film, attól még lehet sokkal kiválóbb, sőt! Nem lehet, vagy legalábbis nagyon-nagyon nehéz a többséghez egyszerre szólni. Mélyen szólni egy réteghez lehet. De nem mindegy, milyen az a réteg, és az sem, hogy mennyire mélyen, milyen sikerrel szólok hozzájuk. A Sztalker nem rossz film, de a rétege különösen kicsi, a felépítése pedig annyira sajátos, hogy még ennek a rétegnek is nehezen emészthetővé teszi. És nem csak a rohanó világ miatt, hanem egyszerűen távol áll az egészséges emberi működéstől a stílusa! Miközben tele van igazi, elgondolkodtató értékekkel.

Ha a saját vélekedésem mértékét megvonnám, a film kb. negyede az, ami tényleg az igazi, mély, erősen spirituális sci-fi, melynek klasszikus és jól elkészített mondanivalója is van. A maradék 75%-a viszont mindenképpen felemás. Hozzá tesz egy kicsit a Zóna alapvilágához, de sokkal többet el is vesz belőle. Ez pedig az én szememben gyengesége a filmnek. A gond pedig ezzel az, hogy ha a mi Tarr Bélánkra vagy hasonszőrű művészekre gondolok, a nagyobb hatása sajnos ennek a 75%-nak van az utókor számára. Mondom ezt úgy, hogy a film fele-háromnegyede sem rossz, inkább csak eléggé sajátos. Ebben a részben is vannak értékek, képi megoldások néhol, melyek ügyesek. De azt semmiképpen nem tudom elfogadni, hogy a kor technikája okozza a film gyengeségeit, de azt sem, hogy formabontó beállításokat alkalmazna! Van sok jó eszköz benne, a szoba záróképe például elég erős, mint egy kiváló festmény. Nekem az újkori németalföldi festészet ugrott be róla. De a film egy része sajnos nem lesz több erős agonizálásnál. Néha eljutunk valóban mély kérdésekig, és persze kell a felvezetés, hogy meglegyen a nyomasztó légkör. Csak hogy ilyen nyomasztó légkört például Sidney Lumet már az '50-esévekben is létre tudott hozni, úgy, hogy ezek még élvezetesebb filmek is voltak emellett! Kubrickról, vagy a későbbieket nézve akár Nolanről nem is beszélve.

Gondban vagyok az értékelésnél. Az eredeti mű, a Zónák világa, a bennük rejlő háttér és kiaknázatlanság sokat ad. És a Sztalker c. film sem rossz, sőt. Egy része nekem igen tetszett, de ettől nem lesz egy 8-9-es film a klasszikus tízes skálán. Egyszerűen nem lehet más filmek mellett. Többet is ad, de úgy érzem, egy kicsit önző film is, mely adaptációnak álcázza magát, miközben igazából a kiinduló művet vászonként használja saját mélységeihez. A képek mégis sokszor jók, de azért nem mindenhol, és nem csak a kor színvonalával összevetve. A színekkel való játszás például amilyen egyszerű, mégis annyira tetszetős. És igen, tény, kiindulási alap, klasszikus. Merítésre, rendezők oktatására azért kiváló, még ha ebből táplálkozva sokszor „szörnyszülött” filmek is születnek. Vagy egy erős rész, viszont van egy sokat markolni akaró hosszú felvezetése a filmnek, ami az én gyarlóságomon elbukik. Miközben az alapmű még mindig igazából várja, hogy valaki rendesen, mélyen, igényesen megfilmesíthesse. Lassú, kínszenvedéses orosz csehovizmus, csak éppen nem annyira hatásos ez a rétege, mint lehetne. Más részről viszont hoz valami egyedit is. Általában úgy adok egy filmre tíz pontos értékelést, hogy a saját világában értékelem, a saját műfajában, vagy a műfajteremtő, akkor kicsit érzésből abban, hogy mit is festett fel nekem a megnézéssel. Ez azt jelenti, hogy nem érdemes mindig az azonos pontszámú filmeket összehasonlítani egymással, hiszen attól még egy film lehet mélyebb, csak éppen mint film nem biztos hogy jobb is. Például nem nézné újra az ember egy hosszú téli estén. Vagy úgy érzem, az ötletet valaki más, más környezetben megcsinálhatná akár jobban is. A Sztalker esetében még meggondolom, de a sajátos atmoszférikus világát nézve, ezen a sajátos sci-fi „alműfajon” belül egy erős közepesnek tudnám értékelni. Az erősebb lelki vonala miatt azért ez lemozdul pozitív irányba, de nem tudnék jó szívvel többet adni rá 10/6 pontnál. Gyors magyarázatnék, az én skálámon a 10/5 jelenti a pro-kontra egyensúlyban lévő filmeket, amik vagy „elmegy, de szürke”, vagy „teljesen átlagos rendkívüli elemek nélkül”, vagy „annyira jó és rossz is egyszerre, hogy az pont egyensúlyban van”. Kicsit úgy érzem magam, mint az eredeti Szárnyas fejvadász c. filmnél. Jó, vannak mélységei, atmoszférája, de én nem érzem kimagaslónak. A Szárnyas fejvadásznál viszont a Sztalker erősebben divergál, amitől egy kicsit szétesettebb film is lesz. És az összehasonlítás komolysága miatt (a Blade Runner nálam 10/7-es film) megjegyezném, hogy a két film elkészülése között összesen három év telt el.


2017. június 18., vasárnap

linux desktop 2017 pokoljárás - p1: alászállás

Régen volt bejegyzés. Tech témában pedig még régebben. Most talán megtörik a jég! Ha bejön a számítás, egy kettő vagy három részes minisorozat veszi kezdetét, de az is lehet, hogy nem! :)
Csapjunk bele!


Előzmények

Kezdetben vala a programozható személyi számítógép, mely kietlen és puszta vala, de a fejlesztők elszánt lelke és programnyelveik fordítói lebegtek a RAM-ok felett. És látá sok üzletember, hogy nem jó az embernek egyedül az ő számítógépével, mert így csak egy szűk réteg kis játékszere lesz eme csodás eszköz. Megteremték ezért a különböző operációs rendszereket és keretrendszereket. Benépesíték őket különböző eszközökkel, fájlkezelőkkel, programokkal, kinek-kinek feladata szerint. Növelték a távoli szerverek kapacitását, fejlesztették a hálózati eszközöket és protokollokat, hogy egy távoli vékony kliensről azokra bejelentkezve végezhessék a felhasználók az ő műveleteiket. Lekérhessék levelezésüket, megoszthassák kutatási eredményeiket, vagy csak IRC párbajokat vívjanak a legutóbbi pacman eredményeik ismertetéséről. Fejlődött a terminál, megszületett a posix, valamint a kezdetleges grafikus felületek is a technika fejlődésével. És látá az IT közösség, hogy ez az út jó.

De akkor néhány renegát üzletember, akik mohósága új utakat akart törni, elégedetlenkedett. Közöttük is egy, William Henry Gates, akit legtöbben csak Billként ismerünk, okosabbnak érezte magát az erdő minden vadjánál, a unix jellegű rendszerek nagy szelleménél. Ezért a nagy hárombetűs vállalat helyzetét, és egy másik korabeli nagy szellemet, bizonyos Steve Jobsot kihasználva, elhozta a saját rendszereinek szellemét, majd azokat a piac törvényeinek segítségével szépen-lassan lenyomta a PC piac egészén, széltében és hosszában.

De akkor a nagy idők szellemei férfiakat támasztottak nekünk, kik elhozták a GNU és egyéb önrekurzív mozaikszavak világát, és fittyet hányva Andrew S. Tanenbaum ősi intelmeire, a néhány százalékos piaci részesedés rejtekében, de annál lelkesebb programozók és felhasználók segítségével összegányolták precíz munkával létrehozták nekünk a linux világát. Az édenkertből talán végérvényesen kiszorultunk, de a lelkes hitvallók csapata azóta egy sokat változott világban, de még mindig várja a messiás eljövetelét, akinek útját követve egyszer talán eljön újra a kánaán az IT földjén.

Messziről indultam, de a végére majd körbeérünk! ;)


Grafikus felületek hányódása az „okos” eszközök világában


Sokan sírják vissza a Windows 95/98/XP csodálatos világát. Amikor valahogy minden csak úgy „működött”. Persze a maga módján, és az igényeseknek akkor is sok-sok belenyúlást igényelt mindez. De akár hogy is nézzük, az a világ az akkori kívánalmaknak megfelelően működött. Nem az operációs rendszer miatt kellett egyre drágább vasat venni a gépbe, hanem inkább az egyre mohóbb programok miatt amiket használni akartunk. És ez annak a kornak tagadhatatlan előnye volt.

Ahogy a világ alakul és finomul, változnak az igények is. És ennek egy drámai oka van. Nem az a baj, hogy korábban elég volt az is, most meg miért nem elég. Hanem ha a szomszéd lakásban, a szomszéd iskolában, a konkurens munkahelyen vagy országban már egyre jobb dolgokat használnak, akkor egyszerűen hátrányba kerül velük szemben az ember, ha örökké marad a réginél. Nem mindegy, mert a technológiával mindig alakulnak a napi igények. Egy külföldi út és találkozó leszervezése, vagy akár csak egy fejlett technikával készült mai film megnézése nem mindegy, hogy mennyi energiába kerül. Jó dolog a papír levél is, de nem tud versenyezni az elektronikus levéllel. De egy fapados e-mail sem jó ma már szinte semmire, ha nem lehet ellátni méretes csatolmányokkal, vagy még inkább felhős szolgáltatások integrációjával, unicode támogatással, titkosítással, és mg lehetne hosszan sorolni. Ma már nem hatékony az, ha az operációs rendszerben 4-5 perc alatt szépen kitallózok egy fájlt, amit egy 2 perc alatt betöltődő programmal szerkesztgetek, aztán valami tömörítő programmal szépen becsomagolok, és akkor a noteszemben megnézem, kinek is kéne ezt valahogy továbbküldeni. De filmet sem úgy nézünk és zenét sem úgy hallgatunk, mint régen, hanem valami webkettes fiókkal (pl. facebook) beregisztrálunk valami felhőszolgáltatásra, ahol valami ingyenes vagy fizetős havidíjért egy böngészővel vagy vékony klienssel már jöhet is a tartalom. Apropó, mivel tartalomból is teljesen más a helyzet ma már, így kell tudni másodpercek alatt adatokat nyerni, értékeléseket olvasni, beletekerni, vagy egy rövid mozdulattal áthúzni a „megnézem később” listára.

A 2017-es világ olyan, mintha elvekben kezdene visszatérni a régi, klasszikus modellekhez, még a Windows világ előttihez. Csak éppen másra használjuk. És ezt az okostelefonok és egyéb zsebünkben lapuló szörmedvények, valamint olyan gigantikus vállalatok hozták el, mint a Google vagy a Facebook. Idő kérdése volt, hogy a trend mennyire lesz általános, hogy végül az ez ellen ágáló szervezetek is átvegyék és beálljanak mögé. Ez lett a Microsoft sorsa is. Így vergődött a Windows is vagy 10 évet, míg a 10-esnek nevezett verzió megkezdte a valós próbálkozást ebbe az irányba. Ennek minden szépségével, illetve minden Cortanájával és egyéb vadállatával egyetemben.

A recepttel pedig az a baj, hogy nem létezik. Legalábbis, most még biztos nem. Azt tudjuk, hogy egy klasszikus, Windows 95/98/XP jellegű, tálcás és ablakos rendszer működött, valamikor réges-régen. Ma is használható lehet egy ilyen, de elég nagy hátrányokkal, mert egyszerűen sokszor annyi időbe telik vele a gépünk babusgatása, mint egy modern felülettel. Másrészt, teljesen mások a feladatok már. Ezzel szembe kell nézni.

Mit kell tudnia egy asztalnak?

 Sokaknak bőven elég, ha van egyetlen mindent tudó böngésző és egy Internet kapcsolat, a többit pedig az megoldja (Chrome OS). De azt is tudjuk, hogy ez közel sem fed le mindent!
Aztán elég lehet, ha a néhány kedvenc feladatunkra van egy-egy, valami központi áruházból szépen leszedhető kis program. A háttérben pedig gonosz hasznos kis démonk futnak, szinkronizálnak és küldik serényen az értesítéseket, ha a szomszéd éppen posztolt egy cuki képet a kismacskájáról (Android).
Aztán vannak, akik régen megálmodták a dolgot úgy mint régen, csak egy kicsit mégis máshogy. Valahogy úgy, mintha festőket ültettek volna le a monitor elé, akik összetették úgy a vezérlő felületeket, hogy az tud végül is mindent. Bár mindent kicsit máshogy, és a mélyére belenyúlni pedig nem lehet és nem is érdemes. És persze sok-sok pénz, elköteleződés egy nagyvállalat felé és a rendszeres frissítések bevállalása az ára mindennek. Valamint a gyakran felbukkanó inkompatibilitás. Ez alakulgat, fejlődget, és vagy bejön, vagy nem. De bizonyos igények között még akár működhet is (iOS, OS-X).
Van a szokásos „ősgonosz”, és annak a legújabb köntöse. Ami a paradigmaváltásoknak köszönhetően elindult egy úton, ami az én szememmel látva már-már biztató! Vannak a szokásos ablakok és az alsó tálca, plusz rengeteg, többé-kevésbé integrálódó szolgáltatás, már némileg alakulgató alkalmazásközpont, már némi belenyúlási lehetőség, és ami a legfontosabb, nyitás más platformok felé is. Asztali kliens, ami bizonyos keretek között néha már segít a dolgok alakulásában (Cortana sok-sok beállítás után mutatja az időjárást és a munkaidő végén legfelül jelzi, hogy  BKK következő járatára mikor kéne elindulni, ha haza szeretnék érni a legkevesebb fájdalommal). Vannak felhő szolgáltatások, melyek nélkülözhetetlen de kb. használható keretet adnak a napi munkához (Office365, OneDrive, Outlook). És tényleg az a legszebb, hogy ha programozóként herótom van a Microsoft buta parancssorától, akkor bármikor már feltehetem és kis ügyeskedéssel belőhetem a kedvenc linux eszközeimet is. Ez egy régi asztal új és ráncfelvart köntösben, némi fejlődő potenciállal, közepesen jó pénzért, de azért ugyanúgy megvan a kiszolgáltatottság érzése (Windows 10).
És akkor ott van a végtelen számú asztali felület linux alapra, melyeket meg sem tudunk számolni (Gnome Classic, Gnome Shell, KDE, KDE Plasma, Cinnamon, Unity, XFCE, LXDE, Openbox...) Az ember erre indul, ha szereti a szabadságot. Ezek sokszor meglepően fejlettek, sokan rendkívül takarékosak és kb. nem tudnak semmit, és érezzük, hogy valamit össze lehetne gyúrni belőlük. Csak valahogy nem nagyon sikerül.


Kálvária 2017-ben

Történt pedig valamikor régen, hogy Mark Shuttleworth űrturista életre hívta a Canonicalt, és összehozta nekünk az Ubuntu linuxot. Ennek már sok-sok éve, nehéz megszámolni, de több, mint tíz. És a sok szerteágazó linuxból lett egy, amin lehetett közös nyelvet beszélni. A maga kritizálható gondjaival, de tény és való, hogy az időmilliomosok vagy a mély kockák kivételével ez lett az a linux, amit már-már oda lehetett tenni az ablakba a világ felkapott operációs rendszerei mellé.

Az Ubuntu tudott egy csomó dolgot, amit neki tudnia kellett. Ingyen volt, egyre jobban támogatta a hardwaret, és egy közben olyan hasznos és haszontalan dolgokat is tudott, amit már operációs rendszerek nem. Persze ez nagyrészt a linux közösségnek volt köszönhető, az Ubuntu csak - jó Debian alapokon nyugodva - egymás mellé tette és csiszolgatta az építő kockákat. Régen elfért egy kicsi pendrive-on, és ebben már volt valamilyen irodai csomag, Compiz meg minden nyalánkság. És a hatalmas választék a csomagkezelőből, ami már akkor szoftveráruház szerűen működött, amikor az Android még a szárnyait sem nagyon bontogatta. Indexeltük a fájlainkat, témáztuk az asztalt, kipakoltuk widgetre az időjárást vagy a legutóbbi friss XKCD képregényt, whatever. Vagy addig hangolgattuk, hogy szépen pörgött a rendszer villámgyorsan, simán kezelt 20-30 nyitott ablakot és csomó virtuális asztalt. És ezt úgy is tudta, hogy még a programokból is volt általában legalább egy ingyenes. Szóval egy fillér nélkül, csak az időt kellett beletenni.

Aztán a világ alakult tovább. Az Ubuntu Gnome2 alapú felületet adott, de lehetett rá tenni mást is. Viszont a pakolgatható panelek és béna ablakok felett eljárt az idő valamikor évekkel ezelőtt. És akkor a Canonical kitalálta, hogy megcsinálják a Unity névre keresztelt asztali felületet.

A Unity nem volt egy rossz gondolat. A baja az volt, hogy elég későn lett jól használhatóra csiszolva, illetve nagyon lassan hallgatták meg a közösség és a felhasználók igényeit. Mark szeretett innoválni, és ezt lenyomni az emberek torkán. Közben az Ubuntu világsiker lett, persze nem asztalon, hanem szerveren meg IoT meg ilyen fura nevű szegmensekben. A Unity levedlette az átmeneti hekkeket (Unity 2D), és maradt ez a kicsit Gnome-like dolog, mint gyakorlatilag egy kövér Compiz plugin. De volt saját koncepciója, ami hasonlított is egy kicsit mindenre, meg nem is.

A halála végül az lett, hogy ambiciózusan tökéletesre akarták (volna) csiszolni. Jött a Unity 8 ötlete, azzal a céllal, hogy az majd okostelefonon, tableten és a tévén is elfut ugyanúgy, mint egy laptopon. Azonos programokkal, tökéletes konvergenciában. Ehhez viszont megvoltak a túlzottan nagy álmok. Amikor a kiöregedett linuxos grafikus kiszolgáló, az X helyett a közösség elkezdett dolgozni a Waylanden, az Marknak nem volt jó. Ő kitalálta, hogy a Unity 8 alá jön majd a MIR, egy saját rendszer. És az ilyen soha el nem készülő projektekbe törött bele a bicska végül. Bukott a Unity 8 és a MIR, miközben a Unity 7 kicsi ráncfelvarrások mellett megállt a fejlődésben, és nehézkesen mozgó bálna maradt.

2017-ben jött el a pont, hogy bejelentették a Unity teljes dobását. Hogy mi következik? Visszatérnek a Gnome-hoz, pontosabban annak a modernebb, de sokat vitatott változatához, a Gnome Shell nevezetű szörnyszülötthöz.

A Gnome Shell egy érdekes dolog. Olyan, mint régen a Gnome. Tele nagyszerű ötletekkel, csak valahogy nincs összerakva. Talán ez fog most megváltozni, vagy nem. Mindenesetre az alászállás az újrakezdés poklába megindult, a magamfajta felhasználó pedig muszáj, hogy találjon valami megoldást, mert a normális asztal manapság ritka, mint a fehér holló.


Ha lesz időm és kedvem, felvázolom majd a blogban, hogy mire jutottam. Már van valami kis asztalkám, ami kb. működik. De még szokni kell. Kalandos feladat ez, de sajnos fontos és elhanyagolhatatlan, mert kell a napi munkához és egyéb tevékenységekhez. Meg fejfájások elkerüléséhez is.

2016. november 13., vasárnap

Angyalföldi napok

Következzék két kis versecském 2009-ből, abból az apropóból, hogy különdíjra érdemesnek ítéltetett a belőlük összerakott „Angyalföldi napok” című mű a miskolci Irodalmi Rádió pályázatán, 2016. novemberében.

In memoriam Kerekes úti kollégium és Kacsóh Pongrác úti felüljáró.

A különbség annyi, hogy azóta apróbb javításokon és csiszolásokon az első vers átesett, ezért az aktuális, „valós” formáját teszem közzé.


Angyalföld

Száll a por a reggeli ködben,
s ásít az utcán, ki görbe örömben
maradt egész éjszakán át,
s lassan indulna aludni már.

Az út másik oldalán dobozok zörögnek:
tisztítják a várost, viszik a szemetet,
és füstösen indul a konténer tovább.
A hídról már látni az út forgatagát.

Mint rohanó hangyák futnak a kabátok,
elnyeli őket egy föld alatti boly,
s túl mázolt falakon s füstös firkákon
lépnek ki a fénybe egy sárga villamoshoz.

Zörögve fut tovább, csörömpöl a sín is,
megremeg a híd, mint tegnap, mint mindig
oly ritmusban zakatol mint éhező gyomor,
s halkul el robaja mint szunnyadó asszony.

Az úton tova állva elfut pár raktár,
utánuk szalad pár kiégett magos gyár,
s rohannak feléjük tovább emberek.
A megálló mellett felsír egy kisgyerek.

Álmosan szól még a hangszóró pár szót,
s rekedtes hangon köhög egy utolsót.
Visszhangzó ásítás, s szipogás ad kódát,
karmester pálcáját lendíti egy ország.

(Budapest, Angyalföld, 2009.)


Vártam

Vártam hóban, fagyban, télben,
arcomba csapó heves szélben.
Vártam tovább, folyton vártam,
lement a Nap, s lámpafényben álltam.

Házak mentén, ablak fényben
hozzám futott a remény szelíden.
Néztem arcát: féltve áradt minden,
mi facsarta szívét szépen, kevélyen.

Kicsordult a könny, megfizetve az árat,
most előttem a jövő, s mögöttem a bánat.

(Budapest, Angyalföld, 2009. február)


Könnyed őszi miskolci kiruccanás

A miskolciak vendégszeretetét már akkor elképzeltem amikor a kocsonyára gondoltam. A kocsonyához is először kell egy kis bátorság, aztán íncsiklandó nyáltermelést indíthat el. Az utam Miskolcra oda és vissza jóval kecsegtetett, csak bele kellett vetnem magam. A legendás vendégszeretetet sajátos dózisban tapasztaltam meg. A készséges állampolgárok bizonytalanul, de annál lelkesebben mutattak irányokat, amikor érdeklődtem: merre lehet buszjegyet venni a helyi járatokra. Ennek gyönyörében három különböző irányba indultam el egymás után sikertelenül. Így lehet kolbászolni 40 percig egy néhány száz méteres területen az acélváros magjában.

A mérnöki hozzáállás és precizitás következő jelét akkor éreztem, amikor jó fogyasztó vendégként a vizes blokkra találtam a helyi plázában. Ott bizony kereken és kizárólagosan száz forintos fém érmével lehet a vámot megváltani az áhított vízcsobogás csempézett földjére, különben rideg forgókapu állja a sietős utazó útját keresztben az áhított folyosón.

A tájékozódásra szánt egy óra így harmatosra rövidült. Vissza egy benzinkúthoz, onnan tovább küldtek egy emberi mércével mérve furcsa módon lerakott járdát övező korlátok labirintusába. Majd végre egy ártatlannak tűnő szendvicsárus standján kedvesen közölték: hát nálunk lehet jegyet venni. Megörülve a lehetőségnek és felfegyverkezve a napi adaggal indultam vissza az agyon aszfaltozott kereszteződés igen sok rőf hosszú és annál többet piros lámpás zebrájához, ahol ácsorogva a hőn áhított autóbusz éppen tovább gördült a célmegállóból. Fájdalmam a negyedórás esőben töltött várakozást követően némileg megnőtt, amikor megfejtettem a kreatív közlekedésmérnöki megoldás helyi titkát. A busz ugyanis a kiszemelt megállóból pont arra a száz méterre lévő állomáshelyre áll be elsőnek, ahol a jegyeimet megkaparintottam, csak a furmányos kereszteződések és az útvonalába tervezett dupla hurkoknak köszönhetően ez számára 5-6 percet vesz igénybe! Ha csak maradok a helyemen, zebramentesen és kényelmesen léphettem volna fel még a lekésettnek tűnt járműre is. Ahogy a kuplé írta: utólag minden kiderül.

A miskolci menetrend az általam felmért szombati napon egyébként erősen opcionális betartásúnak tűnt. Cserébe a buszok hasonlóan GPS-szel felvértezettek és itt-ott a megállókban BKV/BKK mintára írják, hogy a papíron feltüntetett időpontok HELYETT mikor várható a jármű érkezése a gyakorlatban.

A miskolciak ugyanakkor az egy alkalmas extrapolációm alapján ráérősek is. A sebtiben összehozott késésemet az egyetemvárosból minden addigi szerencsétlenkedésem ellenére képtelen voltam tényleges késésre váltani. Alighanem ők is tartják hivatalból az akadémiai negyedórás relatív belső időt, mely konstans tolódásként egyben ellentmond Einstein minden sajátidőről alkotott elméletének. Miért is kapkodnánk egy kényelmes szombat délutánon.

A városnak elég szépen fejlett egyetemvárosa van. Ami az ELTE lágymányosi campus épületei közül hiányzik, például a különálló könyvtárépület, az itt megtalálható. Ámbár egyetlen emeleti szint a hasznos tér, egy erősebb művházhoz tartozó relatív könyvtármérettel, kellemes szocreál korok történelmi lenyomatát hordozva.

Az a finom puha mézeskalács viszont páratlan volt! Ahogy a lelkes és kimért igyekezet is amit tapasztaltam. A közízlés kellemes, bár azért mutat relatív eltéréseket a Dunántúl messzi világában megszokottaktól. Én pedig egész késő estig keresztem a választ, hogy vajon miért éppen a Kacsóh Pongrác úti felüljáró Angyalföld felőli oldala ihlette városképem nyerte el legjobban a tetszésüket, szemben a számos más lehetőséggel, Rómáról, természeti ösztönökről, sivatagokról vagy akár a víz számtalan formában mutatott körforgásáról, melybe sikeresen ezer évnyi történelmet is sikerült óvatosan beleszőnöm.

Aztán késő este, cimborák körében az oda-vissza megjárt 180 kilométerek után, mátravidéki borokat kortyolgatva, a budai ifjúság körében megvilágosodtam. Pedig ott volt végig az orrom előtt a választ. Az egyszerű száraz, bohókásnak hit Angyalföld romantikája bizony-bizony közel áll a nyugati acélváros légköréhez is. És nem csak a radicsi út vagy a magyar blues, meg némi Kosztolányi ihlette képek miatt. Hanem valóban.
Az estére a koronát pedig feltették azok a képi- és hanghatások, amikor az említett budai borozóba beszabadult fiatalság 2016-ban, hegedű kíséretével húzva, kabátos és kalapos pirosló orrokkal és mély érzelmekkel dalolta egy közös ritmusra a Lövétei halastó dallamát.

2016. szeptember 12., hétfő

Villon bitófája

Francois Villon híres és hírhedt akasztófa négysorosa hálás téma. Több fordítás is készült hozzá, József Attilától Illyés Gyuláig, míg el nem jött a merészen eredeti XX. századi „magyar Villon”, Faludy György.

Bővebben itt található hozzá egy kis háttér, illetve a bejegyzés végén a szerintem két legjobb végletet, az Illyés és a Faludy-féle fordítást megosztom én is. Egy szép kis gyűjtés található még itt.

Addig-addig gyűjtögettem a változatokat, hogy bár a francia szókincsem tíz szónál is kevesebb, de végül én magam is nekiálltam a saját magyaros értelmezésemnek. „Fordításnak” ha úgy tetszik. Hamar világossá vált, hogy több oldaláról fogható meg a jószág, ezért nem is álltam meg egy változatnál. Öt lett belőle. Mindegyik kicsit más. Valamelyik a szavankénti fordítás és a rímek felé próbál fordulni, némelyik erősen merít más fordításokból, és van olyan is természetesen ami inkább a saját botor stílusomban próbál egy-egy olvasatot visszaadni. Szóval van naturális, bohókás, de még botor prófétisztikus próbálkozás is. Tervezett is és ösztönös is, „miért is ne” kipattanások. És aztán kiderült, hogy az egész egyben is érdekes elegyet alkot.


Villon bitófája
(variációk)

Francia vagyok, Párizs ellett
Ott születtem Pontoise mellett
Nyakam köré kötél termett
Bélsaram már nyugodt lehet

Francos földem megpecsételt
Párizs köpött porból éltbe
Vékony szál mely tart belőle
Férgek alá húz le mélybe

Francia vagyok, inkább voltam
Párizs, Pontoise, ki emlékszik
Kender hurkol, inam vérzik
Testem zsírját hörgöm holtan

Francia jellem adta lelkem
Párizs testem, s Pontoise vérem
Rojtok bomlása számítja végem
Hátam súlyát nyögi éltem

Mocskos Párizs útján élve
Nyugvón térve francos létbe
Emberöltnyi hurkon végre
Megpihenhet testem vége


(Budapest, 2016.09.11.)


És végül egy kis rendes irodalmi összevetésben jöjjön egyazon Villon négysoros két külön fordításban.
Először Illyés Gyula fordítása, ahogy egy '69-es Villon kötetben felleltem:

A felakasztását váró Villon négy sora

Francia vagyok, csak ez kellett,
Párizs szűlt (Pontoise mellett);
Rőf kötél súgja majd fejemnek,
Hogy mi a súlya fenekemnek.

És végül a '37-ben gyökeredző Faludy György-féle többször kiadott és időnként meg is semmisített gyűjteményből:

NÉGYSOROS VERS,
melyet Villon halálítélete szélére írt
Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.

2016. szeptember 5., hétfő

gőgösök közt

nyitnád szíved bárkinek
ki figyelve embernek áll
serényen kutatod éltedben
ki búban s örömben cimborád
de fanyalgó arcok tengerében
széthúzás vár majd s izzó had
bizalmad a porban rendületlen
hol sok a gaz, sehol az igaz
földön terülve árva lelked
gubbaszt s vonaglik terhek alatt
mert kevés az őszinte jellem
s a megértő, nyílt, őszinte hang
kerestél fényt rendületlen
s torz tükörben gúnyolt amaz
szavad felírják szép serényen
s kimazsolázva, rútul felkavarva
torz visszhangba betekerve
csalárdul zengik kiforgatva
bizalmadból gúnyt kerítve,
hátradőlve, mint sertés falka

(Budapest, 2016.07.26.)

2016. augusztus 28., vasárnap

burkini, avagy a nyári strandok ősellensége

Érdekes világot élünk abban a korban, mely felvilágosult műveltségére akar a legbüszkébb lenni. Pedig korunk igazi szimbóluma talán sokkal inkább a pótcselekvés és a tömegek ámítása.

Nyugat-Európa egyik égetőnek mondott problémája, melyet a széles lakossággal karöltve kíván valami nagy relevációs tudatban megoldani, nem más mint az úgynevezett burkini viselésének betiltása. Groteszkül hangzik, mint egy Monty Python jelenet a hetvenes évek elejéről, de most, 2016-ban tényleg igaz. A burkini ugyanis nem más, mint egy kifejezetten muzulmán vallásgyakorló hölgyek számára készített fürdőruha. A megfogalmazás vallási részének uszító reflexén kicsit túllépve, mégis mi is képezi a tiltás tárgyát?

A muzulmán gyakorlók körében a fürdőruha léte azért is meglepő, mert ezen vallás gyakorlói között a legkevésbé sem szokás, hogy a hölgyek strandokra járjanak. Európa viszont más tészta, különösen, ha egy felvilágosultabb iszlám keretében egy nagyobb csoport tiszteli és érti a hagyományokat, de azokat aktualizálva, a mai élet mindennapjaihoz igazítja úgy, hogy az értékeit próbálja megtartani. A hithű muzulmán hölgyek az otthonukon kívül nem mutatkozhatnak fedetlenül, és ez igaz egy demokratikusabb, kényszer nélküli muzulmán közösség tagjaira is. De van szemük és követik a nagyvilág lehetőségeit, mert nem mind olyan fundamentalisták, akik a fejükben létező önkényes ideák beteljesületlensége esetén legszívesebben felégetnék maguk körül a világot. Ezért a radikálisabbak mellett bizony időről időre felmerül az igény, hogy a vallási normáik közé beolvaszthassák például a nyugati civilizáció kívánalmait is. Ez pedig annyira nem ördögtől való, hogy a felvilágosultabb keresztény felekezetek vagy akár a buddhisták is általában ugyanezt teszik, amikor teljes természetességgel használnak a templomban digitális orgonát vagy okostelefonos alkalmazást az imakönyv hurcolása helyett.

A burkini ugyanis egy teljes testet fedő fürdőruha. Olyannyira, hogy inkább emlékeztet egy búvár ruhára, mint a nevében utalt bikinire vagy a burkára. A szűken vett arc kivételével mindent, hajat, állat, vállaktól a bokáig vagy talpig fedi az egész testet, amolyan fürdőruha anyagként. Hogy veszélyes vagy kirívó lenne, az erkölcsi megítélés kérdése, ha valaki szerint a monokinis vagy nudista strandolók esetleg sokkal természetesebbnek hatnak. De ha a búvárokkal jól megvagyunk, nos, ahhoz képest ugyan semmi különlegeset nem hordoz magában a burkini sem. Talán csak annyit, hogy olyan vallásukat megbecsülő hölgyek is mostantól megjelenhetnek a fürdőhelyeken, akiknek idáig erre egyáltalán semmi módjuk nem volt! Persze csak akkor, ha megbékélnek ezzel az egyezményes lehetőséggel, mert egyes muzulmán radikálisok szerint a burkini, úgymond, nem szabályos.

Furcsa módon tehát a viselői talán a sokat emlegetett integrációhoz a legközelebb található hölgyek. És persze lehet, hogy egyes politikai irányzatok egyenesen nem is tekintenék embernek ezeket a hölgyeket addig, amíg mondjuk nem vonulnak fel évente az európai nagyvárosok utcáin különböző más kisebbségek szexuális jogaiért tüntetve alkalomhoz illő öltözékben. De ettől még ők kifejeznek egy teljesen tiszteletben tartható identitást, annak is egy felvilágosultabb nézetét, miközben ők is igyekeznek részt venni a nyári meleg és a tengerpart adta gyönyörökben.

Emlékezve a szörnyű párizsi merényletek tanulságára, vagy előtte francia karikaturisták ellen elkövetett merényletekre, sokat emlegettek akkor egy Voltaire idézetet. Nem értek egyet a véleményeddel, de meghalnék azért, hogy kimondhasd. Aztán egy-két évvel később ugyanezen személyek hazudtolják meg ugyanezen elvet. Keresve egy olyan ellenség képet, melyre uszítani lehet, mert a magukat felvilágosultnak tartó civil szemek számára furcsa a jelenség, tudniillik hogy búvárruhában nem, bikiniben igen. A bölcs vezetők pedig nyugodt lelkiismerettel dőlnek hátra, hiszen ők csak elviekben alkalmazzák ezt a 30-as és 40-es évekre igazán jellemző ideológiai húzást, de mivel ezt most csak amolyan kis kommunikációs trükköcske, komolyabb veszélyek és áldozatok nélkül, ezért természetesen megengedhető. Még Machiavelli elveire sem kell hivatkozni, tudniillik arra, hogy „a cél szentesíti az eszközt”.

És ahogy kezdtem, mindez okában talán a tömegek ámítása fekszik. Mert ahogy Sánta Ferenc után szabadon azt Latinovits is prezentálta, a tömegek korát éljük, amely tömeg nem táplált még olyan illúziót saját magáról és önnön szerepéről mint éppen ma. Vannak akik robbantgatnak, szórólapot osztogatnak, de akik a mindennapokban élnek, „szuszognak”, az az érdekes, hogy velük mi lesz. Nekik kell azt a csontot dobni édesgetésül, hogy aztán választott vagy éppen kinevezett gazdáik kezében ott felejtsék azt a bizonyos szakadásra hajlamos pórázt. Ilyen csontok pedig lehetnek sokfélék. Lehet egy torzításokkal spékelt és manipulatív kampány, akár magyar módra. Lehet ostobán túltolt, túlzott uszításban gyökerező, bár szintén nem teljesen alaptalan reflexekre építő félresikerült szavaztatás, angol módra. Vagy lehet teljesen otromba és aljasan kiforgató, józan észt messziről kerülő hamis gumicsont, francia módra.