A szabadság diadala? (2. rész)

Nőttünk fel, ahogy telt az idő, emberek jöttek és mentek. Volt egyfajta rend a világban, pulzáló igazságérzetünk pedig kereste a helyét. A nagy kérdésekben tanárok, szülők, esetleg kevés olvasmányos és több filmélmény terelgettek minket. Némelyeknél megjelentek az aktuális társadalmi divatok, vagy esetleg a vallás, mint ami próbálja megjavítani, „jobbá fűszerezni” azt a kusza képet, ami ránk rakódott.

Kamaszkorra pedig kezdett elegünk lenni. Ez nagyon felborította a világot. Addig biztosította a rendet a bizalom, a belső békét, hogy ismereteink bizonyára hiányosak, nem értjük tisztán, mit miért tesznek vagy mondanak az emberek. Miért van az, hogy tanít nekünk valamit az élet, és sokszor maga a tanító teszi mégis az ellenkezőjét? Ennek egy részét le lehetett választani, addigra az ember már túl volt füllentéseken, blöffökön, reflexből vagy tanultan, de kialakult a „bőrünk mentésének” kultúrája. Általában több, kisebb-nagyobb lebukás is éri már ilyenkor az embert, tehát kezd lassan rádöbbenni, mik is húzódhatnak a szabályok mögött. Milyen emberi gyengeségek tompíthatnak érveket, miért tapasztalhatunk egy jól hangzó érv vagy parancs ellenére mégis ellentmondást a tanítójától, aki általában szintén nem tartja be saját leckéit.

A világ mégis borult. Túl sok ellenpélda gyűlt össze. Túl sok hazugság, ellentmondás ért minket. Ráadásul próbáltuk megérteni az okokat. Nem volt már elég az addigra erősen megfogyatkozott szülői tekintély, melyet mintha önérdekek szerint csavartak volna sokszor maguk köré. Kerestük az igazi értelmet, és általában nem találtuk. Egyszerre éreztük magunkat becsapottnak, átvertnek és tanácstalannak is.

Valakik úgy oldották meg a kérdést, hogy próbáltak úgy tenni, mintha semmi sem változott volna, csak belül nőttek folyton a feszültségek, vagy váltak csendes, kiszolgáltatott, kihasználható emberekké. Önként vállalt szellemi rabszolgasággal oldották fel a rájuk zúduló ellentmondásokat, ki boldogabb lett ettől, ki hihetetlenül szenvedett.

Sokan megalkudtak, de úgy döntöttek, maguk is beállnak a „haszonélvezők” és az „árulók” oldalára. Az átverésekre és tekintélyelvű hazugságokra maguk is úgy reagáltak, hogy csatlakoznak a haszonélvezők táborához. A várható, könnyebb előnyökért ők is egyszerű, de sokszor nyílt blöffökkel élték életüket, koholt, de becsapós szagú elvek mentén indokolták döntéseiket vagy parancsaikat, egyszerűbb volt konfliktust kezelni akár nyílt hazugságokkal is nekik. Érdekes látvány, ahogy nem érdekli az embert semmi, csak átveszi a társadalom, illetve akkorra már a média lózungjait, a rá ömlő dagonyát nem ügyetlenkedve söpri le magáról, hanem maga is fürdik benne. Aztán lenéző jelleggel, mintegy erőfitogtatással másokat is bemocskol vele, a természetesség illúzióját keltve.

Sokan ragadnak le itt, ami riasztó, hogy a társadalom túlnyomó része. Az idősebbek ilyesmi élettérben élték le egész életüket, valami groteszk alkalmazkodás valamilyen személyre szabott formájában. De a fiatalok is ebbe az irányba alkalmazkodtak, ijesztően nagy számban! Szépen átvették a jól bevált és addig már lassan két évtizede tanult utat. Az elnyomás és a meghunyászkodás keverékét, cinkosságot egy perverzé vált világ működtetésében és megtartásában. Nem is tudatosan, reflex szerű, jól felépített, tanult viselkedési formákkal. Függővé válva a nyílt hazugságoktól, évek hosszú értetlensége alatt oldották fel kognitív disszonanciájukat úgy, hogy függőséget meghazudtoló módon szívódtak bele az új világrendbe.

Mert közben elmúltak a kilencvenes évek is, a bent lappangó igazságérzet követelte a kitörést, a haladást, a fejlődést, amit szépen ki is szolgáltak gazdasági és politikai oldalról. Mindezt hazug módon. Mintha hipnotizálnák a pácienst az új paradigmákkal, majd azok megadásával ő úgy érzi, valamit azért mégis kapott, elért. Ebben pedig cinkos a többségi társadalom, évek folyásával az válik kilógóvá, aki nem volt hajlandó természetes közegének elfogadni a sártengert, vagy kegyetlen csalódások sorával próbált a józan felismeréshez fordulni. A fékét vesztett elszabadult evolúció azokat az egyedeket tette a legsikeresebbé, melyek valójában életképtelenek lennének.

Nem sok kiút maradt, de maradt, mert mindig számosan akadnak, akik próbálják tovább keresni a megoldást. Fiatalon elindulva viszont nem sok támpont maradhat: lázadás, bevált eszmék keresése, tovább izzadás mélyebb filozófiák fölött. Csalódott fiatalok igen jelentős része nem véletlenül indult el -- bátorságától függően különböző mértékben -- a huszadik század torz, de talán mégis megoldást kínáló irányzatai felé. A legnépszerűbb történelmi alakok iskolások körében nem mások voltak ebben az időben, mint kommunista, nemzeti szocialista és fasiszta vezetők. Sajnos az okok nem tűnnek olyan egyszerűnek, mint a „populizmus” vagy valami „lelkünk mélyén gyökerező emberi szadizmus”. A korábbi generációk által tönkre tett és negédes társadalmi rendtelenség egy józan eszű embert is megoldáskeresésre invitál. Ha nem tud máshoz nyúlni, de kritikusnak éli a problémát, marad a korábbi kritikus módszerek vizsgálata. Józan észtől, tájékozottságtól, vagy a környezet hatásától függ, milyen mélyre jut el, felismeri-e ezekben is az ellentmondásokat, vagy valami mefisztói alkut köt fejben a „még mindig jobb megoldás” jegyében.

Akik más irányokba indultak, sajnos azok is könnyen tévútra futottak. Szűk az ösvény, mely az igazságra visz. És sajnos, mind filozófia, mind humanista oldalról rengeteg a tévút. Szabad eszmék és a külső világ keverékéből a legszörnyűbben pervertálódott és félreértett liberalizmus származik, vallási vezetők hatalommániájából és alkalmazkodásra képtelenségéből pedig riasztó képek vagy fejben „lebutított” emberek hadai teremhetnek.

Égető a kérdés, merre tovább, hogyan tovább, miért alakul ez így?

(folyt. köv.)

A szabadság diadala? (1. rész)

Életemben elég furcsa, de csak fokozatosan jelentkező törést jelentett, amikor szépen rádöbbentem, mennyire is jelentősek filozófiailag a szabadság jogok és kötelességek, ha úgy tetszik, a modern „európai” felfogás eszmerendszere.

Nem volt ez mindig így, gyerek korunkban már „fertőzött” minket a világ. Mint a kilencvenes évek gyermeke, egyfajta ébredéses fázisban a környezet finoman kezdett adagolni gondolatoka. A másik markával pedig elvette és általában a szemünk láttára porrá is zúzta őket. Jöttek hozzánk néha kiadványok, és meglepődve tapasztaltuk, hogy vannak ám olyanok, hogy jogok és kötelességek. Nem egyszerű ezt egészségesen megérteni, gyerekkorban talán lehetetlen. De mindennek nem tett jót, hogy egy-egy kényesebb kérdés feltétele után pofonszerű ostoba válaszok jöttek. Ráadásul mindenki mást mondott, volt, akik otthon „alanyi alapon” csak kényeztettek, volt, akit folyamatosan szidalmaztak, akár vertek, az iskolában a sokszor ideggyengeség határán táncoló pedagógusok pedig szintén ambivalens módon értelmezték a helyzetet.

Jogfogalom akkor még nem volt a fejekben, csak úgy tettünk, mintha lett volna. Kifordult képek éltek, a bíróságok és a rendőrség intézménye inkább láthatatlan és kiszámíthatatlan kardként lebegett mindenki felett. Amikor nem ez volt a helyzet, félelmes -- és sajnos sokszor jogos -- előítéleteink akkor is átírták a helyzet képét.

Masszív, de ugyanakkor ad'hoc jellegű tekintélyelvűség uralta az ember életét. Általában a „miért” kérdésre valami többé-kevésbé szofisztikált „csak” volt a válasz. Az élelmesebb lurkók meg vagy azt hitték, akkor okosak (értsd: hasonlítanak a felnőttekre), ha ők is próbálják a gondolataikba beoltani ezt a világot, vagy úgy érezték, itt valami el van rontva, de tenni úgysem lehet ellene semmit.

Aztán a világ kezdett még rosszabb irányba fordulni...

(folyt. köv.)