Korábbi blogomban (igen, az azóta technikai jobb létre szenderült loserock.freeblog.hu blogon) minden évben igyekeztem elkövetni valamit megemlékezés jelleggel ezen a napon. Vers, kép, idézet, dalszöveg vagy videó formájában, az adott évi hangulatomnak megfelelően.
Idén egy kicsit máshogy lesz a dolog. Nagyon röviden, néhány apró gondolatomat próbálom összeszedni a nappal kapcsolatban.
Buszon a munkából hazafelé, kedves és hozzám hasonlóan ifjú kolléga megkérdezte, vajon milyen rendezvényt tartanak a budai hegyek lábánál. A busz ablakából látszódott egy néhány tíz fős csoport, jelképes rendőri biztosítás és egy szónok társaságában. Tömött buszon válaszoltam, hogy gondolom egy „szokásos”, június negyedikei megemlékezést látunk. „Miért, mi van június negyedikén” -- kérdezte lelkes és ifjú kollégám. Rövid célzásokat tettem a zajos busz tömegében, valami olyasmit, hogy „hát június negyedike van, valóban, az évforduló miatt, ugye...”. Értetlenkedett -- „csak azt hittem, valami biztos történt, vagy valami általánosan ismert dolog...” -- én meg kicsit kerekedő tekintettel merültem sorsomba a busz forgatagában, múltszázadi költők dunai szokásához hasonlatosan pörögtek előttem az ősök, sejtjeim mélyéről.
„Június negyediket, Trianon évforduló.” -- nyugtáztam megértő ajakmozgással. Nem tudtam, kínos döbbenet, vagy valami zavar kísérte inkább ezt, vagy csupán ezzel palástolódott, hogy nem tudta tisztán kivenni a szavakat a berregő motor mellett. Némi mentegetőzés -- „csak azt hittem, valami fontos” -- majd még zavarodottabb arc, mint aki rádöbbent, hogy görcsösségében nem éppen ezt akarta mondani. Magamban pedig nem tudtam eldönteni, hogy agyamban tovább játszott képzeletbeli párbeszédet „semmi baj” vagy „ejnye” szavakkal folytattam volna-e.
Mit jelent manapság június negyedike? Nem kiemelt napi dátum, mely mellett sokan elmennek, sokan görcsösen érvelnek begyöpösödött napokról, sokan világfájdalmuk jelképekén tekintenek rá. Mások korszerűsíteni, új tartalommal megtölteni próbálják.
Szomorú igazság, hogy az áldozat nem bújhat el. Lehet ezt tompítani kiforgatott, megfelelési kényszerekből építkező hamis filozófiákkal, de ez mit sem változtat a történelmen. Eret vágtak saját nemzetünkön. Sok ilyen eret vágtak már, sokat kihevertünk, sokat kinőttünk, de a legtöbbet soha nem volt időnk meggyógyítani. Ezer év alatt számtalanszor pusztult a nép is, az ország is. Generációk munkái, melyeket valahogy, ha más formában is, de pótolt az utókor. Volt tatár népirtás, török vész, Habsburg sarc. És volt Trianon. Diplomáciai csonkítás, ellehetetlenítés. És ez maradandó, milliónyi emberi sorsban maradandó nyom.
Lehet sírni gazdasági hatások és adottságok, veszteségek miatt az anyagiaskodóknak. Lehet ordítani a nehéz családi sorsok, kiszolgáltatottságok, a magára maradtak szenvedései miatt az utódoknak. Lehet mentegetőzni, mutogatni a múltra és a jelenre. Lehet szégyellni, tagadni. Lehet politikai csaták eszközévé tenni, a másikat okolni, a magunk oldalát vádolni, inteni vagy éppen bátorítani. Azonban bizonyos, hogy messze vagyunk még a túllépés lehetőségétől.
A történelem lapjairól száműzni nem lehet az 1920-as esztendő júniusának első péntekét. A következményei évszázadnyi távlatba kiáltanak. Sértettjei túlélték, de nem tudnak szabadulni attól, hogy valahogy szembe nézzenek máig nyúló karjaival. Nem bújhat az áldozat, csak az üldözött. Választható, melyik szerepet keressük magunkban.
Elmenni mellette lehetetlen.
Választani kell az utat, amin járunk. Tekinteni kell az embert, az embereket, sorsokat, következményeket. Ne keverjük könnyelműen az utódokat, a felhasználtakat és a bűnösöket. De keressük az utakat.