2015. március 10., kedd

Sötétben írás teszt

Olvasgatok néha erről-arról, manapság főleg olyan eszközökről, módszerekről, melyek a munkához -- akár közvetve -- kapcsolhatók lehetnek. Úgy alakult, hogy rá kerültem elég sok „spamgyűjtő” levlistára. Informatikai eszközöktől kezdve különböző fejlesztési vagy managementi módszerekig kapok ajánlásokat mindenről, ami csak előkerülhet. Belefutottam egy elsőre fura dologba, megkérjőjelezhető használhatósággal, úgyhogy gondoltam, ennek rövid eredményéről írok ide.

Meg azért is, hogy legyen végre blog. ;-)

Örökös probléma, hogy vannak olyan munkák, ahol az embernek sokat és lehetőleg hatékonyan kell(ene) írnia. Ebben én is érintett vagyok, mert mind a fejlesztőnek, mind a kutatónak sokat kell dokumentálni. Sőt, csapatmunkához az agyalások, részeredmények, éppen csak előjövő ötleteket is érdemes valami jól átlátható formában papírra vagy inkább billentyűzetre vetni. De egyedül is segítheti az ember gondolkodását, ha csak gyorsan leírja a sok zavaros ötlet között, ami éppen a fejébe jár. Ez segít a gondolatok összeszedésében, a továbbhaladásban is.

Egy furcsa kis webes alkalmazást ajánlottak egy fent említett e-mail listán, persze több más ismerttel egyetemben. Az ötlet roppant egyszerű, maga az alkalmazás sem bonyolult, tipikusan a „bárki megcsinálhatta volna” kategória.

A böngészőben használható (link mögül elérhető) kis eszköz lényege úgy foglalható össze, hogy kezdjük vakon az írást. A Blindwrite úgy működik, hogy megadom a cím, majd azt, hogy hány percet szeretnék szánni a bevezetőre. Például ebédig, vagy a határidők miatt mennyi időt tudok arra tölteni, hogy elkezdjem a dokumentumomat, ötleteimet leírni, létrehozván a kiindulási alapot. Ezek után matt háttér előtt kapok egy esztétikusan nagy kurzort, és csak a címet láthatom felül. A trükk, hogy amit írok, annak csak az erősen elmosott, tehát vak képét látom. Ha elütök valamit, maximum azt tudom „érzésből” gyorsan vissza törölni, egy-két karaktert, ugyanis nem látom, hova és hogyan lehetne visszamenni! Amíg ketyegnek a megadott percek, addig csak írok, gyorsan összeszedem az alapot, mintegy kényszerítem magam arra, hogy előre haladjak. Nincs így az a nagy bizonytalanság érzés, hogy leírok valamit, vagy nem, és megállva gondolkodom rajta percekig, hogy „jó lesz-e így egyáltalán”. Így haladásra vagyok kényszerítve, hibákkal vagy anélkül, de haladásra. Aztán letelnek a megadott percek, és hirtelen megjelenik az addigi elgépelésekkel tarkított friss szöveg látható formában. Innentől egy klikkel kapcsolhatom már kézzel, hogy vak vagy látható módban akarok-e írni. A kész dolgot aztán eldobhatjuk egy véletlen oldal elhagyással, vagy kiszedhetjük vágólappal az őt megillető helyre.

Első nekifutásra neki is estem, adtam magamnak kíváncsiságból öt vak percet, meg leírtam az első ostoba címet, ami eszembe jutott. Aztán írtam, amíg nem telt le az idő. Bármilyen fura, a módszer nem tűnik teljes ostobaságnak! Ha összekapja magát az ember, ugyan nem jó ez mindenre, de meglepően kevés javításra szorulhat utána a gyorsan összetákolt szöveg. Ebben meg már segít a szokásos színvonalon működő pirosító kis szótár.

A vicc kedvéért berakom, hogy kutyafuttában mit hoztak ki a zsigereim a vakságból előjövő első filozofikus 5 percem (plusz 1-2 perc nagyon alap gyors utójavítás) alatt.

Merre kell mennem akkor, ha nem tudom, hol is vagyok

Mondd csak, vajon merre kell mennem akkor, ha úgy érzem, nem tudom, merre kell tovább mennem. Néha teljesen elriaszt az élet, megráz a lét. Kétségek között gyötrődöm, örvények vesznek körül.

Kezelni kell, merről jöttünk és hová is tartunk. Ahhoz, hogy megmondjam, hol vagyok, ezt a két dolgot kell tudnom. Ha nem tudom, hol vagyok, azt sem tudom, hogyan alakítom majd a folytatást. Tudnom kell tehát, hogy merre vagyok, hogy élhessem is azt az életet, amit úgy érzem, a lelkem mélyén, hogy élnem kell.

Honnan tudom, hogy honnan jöttem? Ehhez meg kell állnom, hátra kell néznem, és végig kell gondolnom, mit is látok. Először mindig meg kell néznem, amit látok, utána jöhetnek a következtetések. Egyedül viszont nem látok mindent, mert nem is láthatok mindent. Meg kell kérdeznem másokat is, hogy ők mit látnak a mögöttem lévő úton, és figyelnem kell rájuk, hogy ők is figyeljenek rám. Viszont vigyáznom kell arra, hogy ők sem láthatnak mindent, amit talán csak én, a saját magam jó nézőpontjából láthatok.

A visszajelzések után meg kell néznem, mi is következik az út további szakaszán. Ez nagyon fontos, mert könnyen lehet, hogy elágazások állnak majd előttem.


Úgy érzem, adva van a módszer egy semmitmondó bestseller írásához! :)