Jövő

A jövő az, hogy a blog megint át fog menni lelkizésbe. Csunya, nyálas és undorító módon. Érdekes lesz.

Az ember értelme, értelmezhetősge

Az ember rengeteget gondolkodik rajta, rengeteget kutatja, keresi, hogy mégis mire való az élete, mi a titkok nyitja, mihez kezdjek magamon kívül a többiekkel, akik itt vannak körülöttem. Az emberiség sok-sok tanítót, művet termelt ki magából, sőt, tudományágak is alakultak, melyek ezeket a kérdéseket kutatják. És ha vannak válaszok, próbáljuk kizsigerelni őket a végtelenségig, hátha valami csontkemény megoldásra jutunk.

Az a mókás, hogy én is elég régóta látom, hogy a természet titkainak fürkészése jó és érdekes, meg tanáraim sokáig győzködtek róla, hogy hasznos és nemes cél is, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy magát a benne élő „embert” megfogni valami sokkal nagyobb dolognak tűnik. Mit miért teszünk, mit kéne tennünk helyette, miért teszi ezt a másik, mi a helyes, ha van ilyen egyáltalán? Számtalan kérdés van, habár mind igazából ugyanazt fogalmazza meg, hogy „mi a fene igazából az ember”.

Bevallom töredelmesen, életem igen tekintélyes hányadát eddig erre fecséreltem el. És valószínűleg nem vagyok egyedül. Mégis, hogy világosabb legyen, a sok-sok óra fel és alá járkálás, embereken gondolkodáson túl, egyre mélyebbre és mélyebbre próbáltam túrni, amikor lehetett. Kezdődött talán az egész a családban, illetve a vallás oldaláról. Keresztény, katolikus hittan gyerekfejjel, majd kamasz fejjel, és erkölcstannak „csúfolt” gyorstalpaló a vásott lurkóknak. Igen, nekem önként vállaltan volt ilyen még tizenöt éve is, mint mondtam, érdekelt. Aztán irodalom, színház, költők és nagy gondolkodók művei, gondolatai. Emlékeimben is élek-halok a kamara darabokért, hogy minél többet, minél furábbakat tudhassak meg az emberről, a viselkedés mélyéről, sorsokról, sokak által adott válaszokról. Elkezdtem magam is próbálni írni, úgy éreztem, talán meg tudok fogni valamit a „művészet nagy szellemének” szárnyából, és összedarálva a papírra vetett sületlenségeket talán magamat is jobban megértem. Volt egy racionálisabb oldal, valahogy a természet törvényeit, a maguk szépsége mellett próbáltam párhuzamba állítani az emberekkel. Aztán kiderült, hogy ezt igen sokan és igen jól komolyan is csinálják. Jártam játékelmélet órákra, viselkedés szimulációkat tanultam, próbáltam sokat beszélgetni, hallgatni és magam is sokat-sokat panaszkodni egyetemi éveim alatt. Sokszor jobban érdekelt egy sikeres vagy sikertelen vizsga szituációjának utólagos „elemzése”, mint maga az eredmény. Közben a filozófia hunyorgó vizsgálata, nézése, és a zene, amit addig csak úgy hallgattam, mert vagy szép, vagy „menő”, kezdett szintén erről szóló hatalmas tanulmánnyá változni. Tágult a világ, a tudomány felől is támadott a tudományfilozófia és a tudománytörténet, és rájöttem, hogy nem csak maga a matematika és fizika az érték, hanem legalább ekkora tapasztalást jelent, hogy hogyan és miért pont úgy alkották ezt meg előttünk, és várhatóan milyen jelleggel alkotják majd utánunk. És jöttek a nagy reneszánszok, visszatérések az alapoknak tűnő dolgokhoz, hogy ismét lehessen ezekből tanulni, jobban megérteni őket. Logika, érveléstan, némi viselkedéspszichológia, szociálpszichológiával foglalkozó órák, persze komolyabban is, szimulációs jelleggel és kísérleti eredmények értelmezésével. Felületes marketing és meggyőzéstechnika ismeretek, hogy lehessen elindulni érteni, értelmezni. Más szemmel néztem a sajtót innentől, nem is az érdekelt, mit írnak, hanem hogyan, miért. Ér persze a szünetek és a csalódások, ahogy a jobb szemüveggel egyre csúnyábbnak kezdett tűnni minden. A tenni akarás, ami jó ideig borzasztóan sok időmet vette el más dolgoktól is, és a végén egy nagy önismereti vizsgálódásba csapott át lecsengésként. Jöttek megint a nagy gondolkodók nagy idézetei, könyvekből, írásokból, vagy néha kicsit lustulva nagy szerzők nagy filmjeiből, néha zenékből. Közben pedig teológiai magyarázatok is másoktól, a vallás egy mélyebb vizsgálata, és bár maradva a gyerekkortól hozott meggyőződéseknél, de a megértést és a magyarázatokat keresve bizony erősen kitekintve. Lao-ce vagy Buddha, mellé Szent Ágoston vagy Pascal, fűszerezve Gödeli teljességekkel és nemteljességekkel. És a nagy újrázások, Madách újraértelmezése, vagy olyan elborultságok, hogy angelológiai könyv olvasása közben összevetjük a vázolt képet Hilbert halmazelméleti tételeivel. Sok-sok markolás, csipegetés, amit belül az ember élvez és valahogy szeretné rendszerezni, letisztázni, de hatalmas a káosz.

Szóval rengeteg minden, mondhatnám nagyképűen, hogy „tudományosan” alapozva, de azért elég sok felületességgel és vad merengéssel, csapongással tarkítva. És mire jó mindez a gyakorlatban? Néha meglepően sok dologra, néha meg olyan nevetségesen egyszerű problémákra mindez olyan megfoghatatlan, hogy semmire.

 Felmerülhet a kérdés, hogy ezen véget nem érő utazás közben mégis mit lehet ebből leírni, frappánsan és röviden, ami valahogy összefoglalja ezt az egészet. Talán annyit lehetne, amit valójában rengetegen, rengeteg változatban már megfogalmaztak, és igazából, valahol mélyen, csak „változatos terminológiát használva” ezek mind ugyan azt jelentik. Azt, hogy minden túl egyszerű ahhoz, hogy ne tudnánk kínzóan elbonyolítani. Mert embernek lenni valószínűleg sokkal egyszerűbb lenne annál, mint amivé tesszük.

Szóval küzdj, és bízva bízzál. Meg ember lenni mindig, minden körülményben. Meg az univerzum minden lénye valójában tudja, mi a jó. Meg tagadd meg magad, ha ki akarsz teljesedni. Légy az utolsó, ha első akarsz lenni. A titkos összetevő, hogy nincs titkos összetevő. Egyszerű kedvesség és szeretet. Életem minden percében igazából tudtam, mit kéne tennem, de sosem követtem, mert az az út átkozottul rögös és kemény. És szólhatok bár az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok. Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld. Ha földre kerülsz, csak fel kell állnod és menned tovább. A rendszer dinamikájában eredendően minden egy optimum felé halad. Nincs teljesen determinisztikus világ, valószínűségi eloszlások vannak, melyeket maga a mérés rejtélyes módon formál. Szenteld tisztán ez emberöltőt, és ne alkudj az éjjel. Emberré az tesz, ha megengeded magadnak az emberi egyszerűséget.

Valahogy úgy érzem, a fenti mondatok más-más nyelveken, de mind lényegében ugyanazt próbálják körülírni. És közeledve életem harmadik évtizedének végéhez úgy érzem, nagyon én sem tudok másra jutni, mint ez a körülírható, de igazából csak „ráérzéssel” értelmezhető valami. És nehéz kérdés, hogy mire elég ez és mire megyünk vele. De „valami ilyesmi” mozgatja, vagy kéne mozgassa az embert. A maga nyelvén, de gyümölcsei fényében egyformán.

Amit nem tudok, mennyire fog ez nekem segíteni abban, hogy a házasélet problémáihoz megoldást adjon. Mert most a következő állomásom, hogy ezen agyalok és erről próbálok olvasni. És valahol a „masina” mélyéről már megint úgy fest, ez ugrik elő. És ez részben ad megnyugvást, csak úgy tűnik, erről meg kell állapodnom még az univerzum második legnagyobb rejtélyével, a Nővel is.