Elég nagy feladat jutott eszembe. De egyelőre nincs igazi ötletem, hogyan kezdhetnék hozzá. Pedig elég jó korszakomban lehetek most hozzá, de maga a szikra még hiányzik a kanóc égetéséhez.
Arra gondoltam eredetileg, hogy kiadva egy kis terhet magamból, próbálok írni egy kis emberi lélekrajzot. Kicsit figyelve a személyiség jegyekre, az összefüggésekre és a sokszor nagyon elszomorító következményekre. A téma pedig érdekes, bár elsőre ezt sokan talán nem gondolnák, pedig az és igen aktuális is napjaink kicsi Magyarországán. Ez pedig a lappangó nárcisztikus vonások és a romboló önsajnálat lenne.
De aztán rájöttem, hogy erről nem egy hosszú és velős, a saját keserű tapasztalataimmal, ismereteimmel és „nagyképű” intuícióimmal terhes bejegyzést kéne írni. Ez nem lenne jó, és talán átlendülnék közben a korlát túloldalára. Vagy legalábbis ezzel vádolható, félreérthető lennék. Arra is rájöttem, hogy bár nem is ilyen konkrétan, de árnyalva azért már körüljártam a témát én is, és nálam sokkal szakavatottabb emberek is. Egy ilyen bejegyzésben ezért elharapózna a saját siralmam. No nem pont ezen az önsajnáltatós módon, remélem. De valami építkezős, teherlerázós módon. Ez pedig így túl laposnak tűnne. A saját nyomorult perfekcionista fellángolásom ezt meg úgysem engedné!
Az igazi feladat viszont mégis ebből indul ki, de egyúttal egy kis kihívást is rejt magában. Az igazán szép ugyanis az lenne, hogy ezt valahogy egy versben, esetleg elégikus költeményben vissza lehetne adni! Mosolyogtató a gondolat, de nemcsak érdekesebb így a kihívás, hanem talán tartalmasabb, saját szunnyadó szorongásaimnak is kedvezőbb lenne az eredmény. Amennyiben sikerül!
Nem arról lenne szó, hogy egy ilyen szereplőt tartalmazó történetet kellene rímekbe faragni! A gondolatmenetet, az érzéseket, ezt a gyakori, de mégis nehezen érthető és furcsa, idővel önpusztító attitűdöt kellene valahogy visszaadni, változatos képeken keresztül, természetesen némi esztétikai élmény társaságában.
És az ellenérvek a feladatra? Ha vak vezet világtalant, mindkettő gödörbe bukik. Azonkívül ahogy korban bölcsülök, egyre egészségesebb kritikával illetem alkotói képességeimet. Lehet, hogy többé-kevésbé lendületes ügetés után meg tudnám ugrani legalább az akadálypálya egy részét, valami közepesen elfogadható idővel. De egy óvatos, nyilvánosságot kerülő kísérletnek érdemes lenne nekiállni. Végső soron pedig egy apró, mellékes plusz jövedelemként kapnék a csokor tetejére egy kis óvatos díszítő szalagot: önismeretet.