In memoriam Kerekes úti kollégium és Kacsóh Pongrác úti felüljáró.
A különbség annyi, hogy azóta apróbb javításokon és csiszolásokon az első vers átesett, ezért az aktuális, „valós” formáját teszem közzé.
Angyalföld
Száll a por a reggeli ködben,
s ásít az utcán, ki görbe örömben
maradt egész éjszakán át,
s lassan indulna aludni már.
Az út másik oldalán dobozok zörögnek:
tisztítják a várost, viszik a szemetet,
és füstösen indul a konténer tovább.
A hídról már látni az út forgatagát.
Mint rohanó hangyák futnak a kabátok,
elnyeli őket egy föld alatti boly,
s túl mázolt falakon s füstös firkákon
lépnek ki a fénybe egy sárga villamoshoz.
Zörögve fut tovább, csörömpöl a sín is,
megremeg a híd, mint tegnap, mint mindig
oly ritmusban zakatol mint éhező gyomor,
s halkul el robaja mint szunnyadó asszony.
Az úton tova állva elfut pár raktár,
utánuk szalad pár kiégett magos gyár,
s rohannak feléjük tovább emberek.
A megálló mellett felsír egy kisgyerek.
Álmosan szól még a hangszóró pár szót,
s rekedtes hangon köhög egy utolsót.
Visszhangzó ásítás, s szipogás ad kódát,
karmester pálcáját lendíti egy ország.
(Budapest, Angyalföld, 2009.)
Vártam
Vártam hóban, fagyban, télben,
arcomba csapó heves szélben.
Vártam tovább, folyton vártam,
lement a Nap, s lámpafényben álltam.
Házak mentén, ablak fényben
hozzám futott a remény szelíden.
Néztem arcát: féltve áradt minden,
mi facsarta szívét szépen, kevélyen.
Kicsordult a könny, megfizetve az árat,
most előttem a jövő, s mögöttem a bánat.
(Budapest, Angyalföld, 2009. február)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése