2016. november 13., vasárnap

Angyalföldi napok

Következzék két kis versecském 2009-ből, abból az apropóból, hogy különdíjra érdemesnek ítéltetett a belőlük összerakott „Angyalföldi napok” című mű a miskolci Irodalmi Rádió pályázatán, 2016. novemberében.

In memoriam Kerekes úti kollégium és Kacsóh Pongrác úti felüljáró.

A különbség annyi, hogy azóta apróbb javításokon és csiszolásokon az első vers átesett, ezért az aktuális, „valós” formáját teszem közzé.


Angyalföld

Száll a por a reggeli ködben,
s ásít az utcán, ki görbe örömben
maradt egész éjszakán át,
s lassan indulna aludni már.

Az út másik oldalán dobozok zörögnek:
tisztítják a várost, viszik a szemetet,
és füstösen indul a konténer tovább.
A hídról már látni az út forgatagát.

Mint rohanó hangyák futnak a kabátok,
elnyeli őket egy föld alatti boly,
s túl mázolt falakon s füstös firkákon
lépnek ki a fénybe egy sárga villamoshoz.

Zörögve fut tovább, csörömpöl a sín is,
megremeg a híd, mint tegnap, mint mindig
oly ritmusban zakatol mint éhező gyomor,
s halkul el robaja mint szunnyadó asszony.

Az úton tova állva elfut pár raktár,
utánuk szalad pár kiégett magos gyár,
s rohannak feléjük tovább emberek.
A megálló mellett felsír egy kisgyerek.

Álmosan szól még a hangszóró pár szót,
s rekedtes hangon köhög egy utolsót.
Visszhangzó ásítás, s szipogás ad kódát,
karmester pálcáját lendíti egy ország.

(Budapest, Angyalföld, 2009.)


Vártam

Vártam hóban, fagyban, télben,
arcomba csapó heves szélben.
Vártam tovább, folyton vártam,
lement a Nap, s lámpafényben álltam.

Házak mentén, ablak fényben
hozzám futott a remény szelíden.
Néztem arcát: féltve áradt minden,
mi facsarta szívét szépen, kevélyen.

Kicsordult a könny, megfizetve az árat,
most előttem a jövő, s mögöttem a bánat.

(Budapest, Angyalföld, 2009. február)


Könnyed őszi miskolci kiruccanás

A miskolciak vendégszeretetét már akkor elképzeltem amikor a kocsonyára gondoltam. A kocsonyához is először kell egy kis bátorság, aztán íncsiklandó nyáltermelést indíthat el. Az utam Miskolcra oda és vissza jóval kecsegtetett, csak bele kellett vetnem magam. A legendás vendégszeretetet sajátos dózisban tapasztaltam meg. A készséges állampolgárok bizonytalanul, de annál lelkesebben mutattak irányokat, amikor érdeklődtem: merre lehet buszjegyet venni a helyi járatokra. Ennek gyönyörében három különböző irányba indultam el egymás után sikertelenül. Így lehet kolbászolni 40 percig egy néhány száz méteres területen az acélváros magjában.

A mérnöki hozzáállás és precizitás következő jelét akkor éreztem, amikor jó fogyasztó vendégként a vizes blokkra találtam a helyi plázában. Ott bizony kereken és kizárólagosan száz forintos fém érmével lehet a vámot megváltani az áhított vízcsobogás csempézett földjére, különben rideg forgókapu állja a sietős utazó útját keresztben az áhított folyosón.

A tájékozódásra szánt egy óra így harmatosra rövidült. Vissza egy benzinkúthoz, onnan tovább küldtek egy emberi mércével mérve furcsa módon lerakott járdát övező korlátok labirintusába. Majd végre egy ártatlannak tűnő szendvicsárus standján kedvesen közölték: hát nálunk lehet jegyet venni. Megörülve a lehetőségnek és felfegyverkezve a napi adaggal indultam vissza az agyon aszfaltozott kereszteződés igen sok rőf hosszú és annál többet piros lámpás zebrájához, ahol ácsorogva a hőn áhított autóbusz éppen tovább gördült a célmegállóból. Fájdalmam a negyedórás esőben töltött várakozást követően némileg megnőtt, amikor megfejtettem a kreatív közlekedésmérnöki megoldás helyi titkát. A busz ugyanis a kiszemelt megállóból pont arra a száz méterre lévő állomáshelyre áll be elsőnek, ahol a jegyeimet megkaparintottam, csak a furmányos kereszteződések és az útvonalába tervezett dupla hurkoknak köszönhetően ez számára 5-6 percet vesz igénybe! Ha csak maradok a helyemen, zebramentesen és kényelmesen léphettem volna fel még a lekésettnek tűnt járműre is. Ahogy a kuplé írta: utólag minden kiderül.

A miskolci menetrend az általam felmért szombati napon egyébként erősen opcionális betartásúnak tűnt. Cserébe a buszok hasonlóan GPS-szel felvértezettek és itt-ott a megállókban BKV/BKK mintára írják, hogy a papíron feltüntetett időpontok HELYETT mikor várható a jármű érkezése a gyakorlatban.

A miskolciak ugyanakkor az egy alkalmas extrapolációm alapján ráérősek is. A sebtiben összehozott késésemet az egyetemvárosból minden addigi szerencsétlenkedésem ellenére képtelen voltam tényleges késésre váltani. Alighanem ők is tartják hivatalból az akadémiai negyedórás relatív belső időt, mely konstans tolódásként egyben ellentmond Einstein minden sajátidőről alkotott elméletének. Miért is kapkodnánk egy kényelmes szombat délutánon.

A városnak elég szépen fejlett egyetemvárosa van. Ami az ELTE lágymányosi campus épületei közül hiányzik, például a különálló könyvtárépület, az itt megtalálható. Ámbár egyetlen emeleti szint a hasznos tér, egy erősebb művházhoz tartozó relatív könyvtármérettel, kellemes szocreál korok történelmi lenyomatát hordozva.

Az a finom puha mézeskalács viszont páratlan volt! Ahogy a lelkes és kimért igyekezet is amit tapasztaltam. A közízlés kellemes, bár azért mutat relatív eltéréseket a Dunántúl messzi világában megszokottaktól. Én pedig egész késő estig keresztem a választ, hogy vajon miért éppen a Kacsóh Pongrác úti felüljáró Angyalföld felőli oldala ihlette városképem nyerte el legjobban a tetszésüket, szemben a számos más lehetőséggel, Rómáról, természeti ösztönökről, sivatagokról vagy akár a víz számtalan formában mutatott körforgásáról, melybe sikeresen ezer évnyi történelmet is sikerült óvatosan beleszőnöm.

Aztán késő este, cimborák körében az oda-vissza megjárt 180 kilométerek után, mátravidéki borokat kortyolgatva, a budai ifjúság körében megvilágosodtam. Pedig ott volt végig az orrom előtt a választ. Az egyszerű száraz, bohókásnak hit Angyalföld romantikája bizony-bizony közel áll a nyugati acélváros légköréhez is. És nem csak a radicsi út vagy a magyar blues, meg némi Kosztolányi ihlette képek miatt. Hanem valóban.
Az estére a koronát pedig feltették azok a képi- és hanghatások, amikor az említett budai borozóba beszabadult fiatalság 2016-ban, hegedű kíséretével húzva, kabátos és kalapos pirosló orrokkal és mély érzelmekkel dalolta egy közös ritmusra a Lövétei halastó dallamát.