A
miskolciak vendégszeretetét már akkor elképzeltem amikor a kocsonyára
gondoltam. A kocsonyához is először kell egy kis bátorság, aztán
íncsiklandó nyáltermelést indíthat el. Az utam Miskolcra oda és vissza
jóval kecsegtetett, csak bele kellett vetnem magam. A legendás
vendégszeretetet sajátos dózisban tapasztaltam meg. A készséges
állampolgárok bizonytalanul, de annál lelkesebben mutattak irányokat,
amikor érdeklődtem: merre lehet buszjegyet venni a helyi járatokra.
Ennek gyönyörében három különböző irányba indultam el egymás után
sikertelenül. Így lehet kolbászolni 40 percig egy néhány száz méteres
területen az acélváros magjában.
A mérnöki hozzáállás és
precizitás következő jelét akkor éreztem, amikor jó fogyasztó
vendégként a vizes blokkra találtam a helyi plázában. Ott bizony kereken
és kizárólagosan száz forintos fém érmével lehet a vámot megváltani az
áhított vízcsobogás csempézett földjére, különben rideg forgókapu állja a
sietős utazó útját keresztben az áhított folyosón.
A
tájékozódásra szánt egy óra így harmatosra rövidült. Vissza egy
benzinkúthoz, onnan tovább küldtek egy emberi mércével mérve furcsa
módon lerakott járdát övező korlátok labirintusába. Majd végre egy
ártatlannak tűnő szendvicsárus standján kedvesen közölték: hát nálunk
lehet jegyet venni. Megörülve a lehetőségnek és felfegyverkezve a napi
adaggal indultam vissza az agyon aszfaltozott kereszteződés igen sok rőf
hosszú és annál többet piros lámpás zebrájához, ahol ácsorogva a hőn
áhított autóbusz éppen tovább gördült a célmegállóból. Fájdalmam a
negyedórás esőben töltött várakozást követően némileg megnőtt, amikor
megfejtettem a kreatív közlekedésmérnöki megoldás helyi titkát. A busz
ugyanis a kiszemelt megállóból pont arra a száz méterre lévő
állomáshelyre áll be elsőnek, ahol a jegyeimet megkaparintottam, csak a
furmányos kereszteződések és az útvonalába tervezett dupla hurkoknak
köszönhetően ez számára 5-6 percet vesz igénybe! Ha csak maradok a
helyemen, zebramentesen és kényelmesen léphettem volna fel még a
lekésettnek tűnt járműre is. Ahogy a kuplé írta: utólag minden kiderül.
A miskolci menetrend az általam felmért szombati napon egyébként erősen
opcionális betartásúnak tűnt. Cserébe a buszok hasonlóan GPS-szel
felvértezettek és itt-ott a megállókban BKV/BKK mintára írják, hogy a
papíron feltüntetett időpontok HELYETT mikor várható a jármű érkezése a
gyakorlatban.
A miskolciak ugyanakkor az egy alkalmas
extrapolációm alapján ráérősek is. A sebtiben összehozott késésemet az
egyetemvárosból minden addigi szerencsétlenkedésem ellenére képtelen
voltam tényleges késésre váltani. Alighanem ők is tartják hivatalból az
akadémiai negyedórás relatív belső időt, mely konstans tolódásként
egyben ellentmond Einstein minden sajátidőről alkotott elméletének.
Miért is kapkodnánk egy kényelmes szombat délutánon.
A városnak
elég szépen fejlett egyetemvárosa van. Ami az ELTE lágymányosi campus
épületei közül hiányzik, például a különálló könyvtárépület, az itt
megtalálható. Ámbár egyetlen emeleti szint a hasznos tér, egy erősebb
művházhoz tartozó relatív könyvtármérettel, kellemes szocreál korok
történelmi lenyomatát hordozva.
Az a finom puha mézeskalács
viszont páratlan volt! Ahogy a lelkes és kimért igyekezet is amit
tapasztaltam. A közízlés kellemes, bár azért mutat relatív eltéréseket a
Dunántúl messzi világában megszokottaktól. Én pedig egész késő estig
keresztem a választ, hogy vajon miért éppen a Kacsóh Pongrác úti
felüljáró Angyalföld felőli oldala ihlette városképem nyerte el
legjobban a tetszésüket, szemben a számos más lehetőséggel, Rómáról,
természeti ösztönökről, sivatagokról vagy akár a víz számtalan formában
mutatott körforgásáról, melybe sikeresen ezer évnyi történelmet is
sikerült óvatosan beleszőnöm.
Aztán késő este, cimborák körében
az oda-vissza megjárt 180 kilométerek után, mátravidéki borokat
kortyolgatva, a budai ifjúság körében megvilágosodtam. Pedig ott volt
végig az orrom előtt a választ. Az egyszerű száraz, bohókásnak hit
Angyalföld romantikája bizony-bizony közel áll a nyugati acélváros
légköréhez is. És nem csak a radicsi út vagy a magyar blues, meg némi
Kosztolányi ihlette képek miatt. Hanem valóban.
Az estére a
koronát pedig feltették azok a képi- és hanghatások, amikor az említett
budai borozóba beszabadult fiatalság 2016-ban, hegedű kíséretével húzva,
kabátos és kalapos pirosló orrokkal és mély érzelmekkel dalolta egy
közös ritmusra a Lövétei halastó dallamát.
