linux desktop 2017 pokoljárás - p1: alászállás

Régen volt bejegyzés. Tech témában pedig még régebben. Most talán megtörik a jég! Ha bejön a számítás, egy kettő vagy három részes minisorozat veszi kezdetét, de az is lehet, hogy nem! :)
Csapjunk bele!

Előzmények

Kezdetben vala a programozható személyi számítógép, mely kietlen és puszta vala, de a fejlesztők elszánt lelke és programnyelveik fordítói lebegtek a RAM-ok felett. És látá sok üzletember, hogy nem jó az embernek egyedül az ő számítógépével, mert így csak egy szűk réteg kis játékszere lesz eme csodás eszköz. Megteremték ezért a különböző operációs rendszereket és keretrendszereket. Benépesíték őket különböző eszközökkel, fájlkezelőkkel, programokkal, kinek-kinek feladata szerint. Növelték a távoli szerverek kapacitását, fejlesztették a hálózati eszközöket és protokollokat, hogy egy távoli vékony kliensről azokra bejelentkezve végezhessék a felhasználók az ő műveleteiket. Lekérhessék levelezésüket, megoszthassák kutatási eredményeiket, vagy csak IRC párbajokat vívjanak a legutóbbi pacman eredményeik ismertetéséről. Fejlődött a terminál, megszületett a posix, valamint a kezdetleges grafikus felületek is a technika fejlődésével. És látá az IT közösség, hogy ez az út jó.

De akkor néhány renegát üzletember, akik mohósága új utakat akart törni, elégedetlenkedett. Közöttük is egy, William Henry Gates, akit legtöbben csak Billként ismerünk, okosabbnak érezte magát az erdő minden vadjánál, a unix jellegű rendszerek nagy szelleménél. Ezért a nagy hárombetűs vállalat helyzetét, és egy másik korabeli nagy szellemet, bizonyos Steve Jobsot kihasználva, elhozta a saját rendszereinek szellemét, majd azokat a piac törvényeinek segítségével szépen-lassan lenyomta a PC piac egészén, széltében és hosszában.

De akkor a nagy idők szellemei férfiakat támasztottak nekünk, kik elhozták a GNU és egyéb önrekurzív mozaikszavak világát, és fittyet hányva Andrew S. Tanenbaum ősi intelmeire, a néhány százalékos piaci részesedés rejtekében, de annál lelkesebb programozók és felhasználók segítségével összegányolták precíz munkával létrehozták nekünk a linux világát. Az édenkertből talán végérvényesen kiszorultunk, de a lelkes hitvallók csapata azóta egy sokat változott világban, de még mindig várja a messiás eljövetelét, akinek útját követve egyszer talán eljön újra a kánaán az IT földjén.

Messziről indultam, de a végére majd körbeérünk! ;)

Grafikus felületek hányódása az „okos” eszközök világában

Sokan sírják vissza a Windows 95/98/XP csodálatos világát. Amikor valahogy minden csak úgy „működött”. Persze a maga módján, és az igényeseknek akkor is sok-sok belenyúlást igényelt mindez. De akár hogy is nézzük, az a világ az akkori kívánalmaknak megfelelően működött. Nem az operációs rendszer miatt kellett egyre drágább vasat venni a gépbe, hanem inkább az egyre mohóbb programok miatt amiket használni akartunk. És ez annak a kornak tagadhatatlan előnye volt.

Ahogy a világ alakul és finomul, változnak az igények is. És ennek egy drámai oka van. Nem az a baj, hogy korábban elég volt az is, most meg miért nem elég. Hanem ha a szomszéd lakásban, a szomszéd iskolában, a konkurens munkahelyen vagy országban már egyre jobb dolgokat használnak, akkor egyszerűen hátrányba kerül velük szemben az ember, ha örökké marad a réginél. Nem mindegy, mert a technológiával mindig alakulnak a napi igények. Egy külföldi út és találkozó leszervezése, vagy akár csak egy fejlett technikával készült mai film megnézése nem mindegy, hogy mennyi energiába kerül. Jó dolog a papír levél is, de nem tud versenyezni az elektronikus levéllel. De egy fapados e-mail sem jó ma már szinte semmire, ha nem lehet ellátni méretes csatolmányokkal, vagy még inkább felhős szolgáltatások integrációjával, unicode támogatással, titkosítással, és mg lehetne hosszan sorolni. Ma már nem hatékony az, ha az operációs rendszerben 4-5 perc alatt szépen kitallózok egy fájlt, amit egy 2 perc alatt betöltődő programmal szerkesztgetek, aztán valami tömörítő programmal szépen becsomagolok, és akkor a noteszemben megnézem, kinek is kéne ezt valahogy továbbküldeni. De filmet sem úgy nézünk és zenét sem úgy hallgatunk, mint régen, hanem valami webkettes fiókkal (pl. facebook) beregisztrálunk valami felhőszolgáltatásra, ahol valami ingyenes vagy fizetős havidíjért egy böngészővel vagy vékony klienssel már jöhet is a tartalom. Apropó, mivel tartalomból is teljesen más a helyzet ma már, így kell tudni másodpercek alatt adatokat nyerni, értékeléseket olvasni, beletekerni, vagy egy rövid mozdulattal áthúzni a „megnézem később” listára.

A 2017-es világ olyan, mintha elvekben kezdene visszatérni a régi, klasszikus modellekhez, még a Windows világ előttihez. Csak éppen másra használjuk. És ezt az okostelefonok és egyéb zsebünkben lapuló szörmedvények, valamint olyan gigantikus vállalatok hozták el, mint a Google vagy a Facebook. Idő kérdése volt, hogy a trend mennyire lesz általános, hogy végül az ez ellen ágáló szervezetek is átvegyék és beálljanak mögé. Ez lett a Microsoft sorsa is. Így vergődött a Windows is vagy 10 évet, míg a 10-esnek nevezett verzió megkezdte a valós próbálkozást ebbe az irányba. Ennek minden szépségével, illetve minden Cortanájával és egyéb vadállatával egyetemben.

A recepttel pedig az a baj, hogy nem létezik. Legalábbis, most még biztos nem. Azt tudjuk, hogy egy klasszikus, Windows 95/98/XP jellegű, tálcás és ablakos rendszer működött, valamikor réges-régen. Ma is használható lehet egy ilyen, de elég nagy hátrányokkal, mert egyszerűen sokszor annyi időbe telik vele a gépünk babusgatása, mint egy modern felülettel. Másrészt, teljesen mások a feladatok már. Ezzel szembe kell nézni.

Mit kell tudnia egy asztalnak?

 Sokaknak bőven elég, ha van egyetlen mindent tudó böngésző és egy Internet kapcsolat, a többit pedig az megoldja (Chrome OS). De azt is tudjuk, hogy ez közel sem fed le mindent!
Aztán elég lehet, ha a néhány kedvenc feladatunkra van egy-egy, valami központi áruházból szépen leszedhető kis program. A háttérben pedig gonosz hasznos kis démonk futnak, szinkronizálnak és küldik serényen az értesítéseket, ha a szomszéd éppen posztolt egy cuki képet a kismacskájáról (Android).
Aztán vannak, akik régen megálmodták a dolgot úgy mint régen, csak egy kicsit mégis máshogy. Valahogy úgy, mintha festőket ültettek volna le a monitor elé, akik összetették úgy a vezérlő felületeket, hogy az tud végül is mindent. Bár mindent kicsit máshogy, és a mélyére belenyúlni pedig nem lehet és nem is érdemes. És persze sok-sok pénz, elköteleződés egy nagyvállalat felé és a rendszeres frissítések bevállalása az ára mindennek. Valamint a gyakran felbukkanó inkompatibilitás. Ez alakulgat, fejlődget, és vagy bejön, vagy nem. De bizonyos igények között még akár működhet is (iOS, OS-X).
Van a szokásos „ősgonosz”, és annak a legújabb köntöse. Ami a paradigmaváltásoknak köszönhetően elindult egy úton, ami az én szememmel látva már-már biztató! Vannak a szokásos ablakok és az alsó tálca, plusz rengeteg, többé-kevésbé integrálódó szolgáltatás, már némileg alakulgató alkalmazásközpont, már némi belenyúlási lehetőség, és ami a legfontosabb, nyitás más platformok felé is. Asztali kliens, ami bizonyos keretek között néha már segít a dolgok alakulásában (Cortana sok-sok beállítás után mutatja az időjárást és a munkaidő végén legfelül jelzi, hogy  BKK következő járatára mikor kéne elindulni, ha haza szeretnék érni a legkevesebb fájdalommal). Vannak felhő szolgáltatások, melyek nélkülözhetetlen de kb. használható keretet adnak a napi munkához (Office365, OneDrive, Outlook). És tényleg az a legszebb, hogy ha programozóként herótom van a Microsoft buta parancssorától, akkor bármikor már feltehetem és kis ügyeskedéssel belőhetem a kedvenc linux eszközeimet is. Ez egy régi asztal új és ráncfelvart köntösben, némi fejlődő potenciállal, közepesen jó pénzért, de azért ugyanúgy megvan a kiszolgáltatottság érzése (Windows 10).
És akkor ott van a végtelen számú asztali felület linux alapra, melyeket meg sem tudunk számolni (Gnome Classic, Gnome Shell, KDE, KDE Plasma, Cinnamon, Unity, XFCE, LXDE, Openbox...) Az ember erre indul, ha szereti a szabadságot. Ezek sokszor meglepően fejlettek, sokan rendkívül takarékosak és kb. nem tudnak semmit, és érezzük, hogy valamit össze lehetne gyúrni belőlük. Csak valahogy nem nagyon sikerül.

Kálvária 2017-ben

Történt pedig valamikor régen, hogy Mark Shuttleworth űrturista életre hívta a Canonicalt, és összehozta nekünk az Ubuntu linuxot. Ennek már sok-sok éve, nehéz megszámolni, de több, mint tíz. És a sok szerteágazó linuxból lett egy, amin lehetett közös nyelvet beszélni. A maga kritizálható gondjaival, de tény és való, hogy az időmilliomosok vagy a mély kockák kivételével ez lett az a linux, amit már-már oda lehetett tenni az ablakba a világ felkapott operációs rendszerei mellé.

Az Ubuntu tudott egy csomó dolgot, amit neki tudnia kellett. Ingyen volt, egyre jobban támogatta a hardwaret, és egy közben olyan hasznos és haszontalan dolgokat is tudott, amit már operációs rendszerek nem. Persze ez nagyrészt a linux közösségnek volt köszönhető, az Ubuntu csak - jó Debian alapokon nyugodva - egymás mellé tette és csiszolgatta az építő kockákat. Régen elfért egy kicsi pendrive-on, és ebben már volt valamilyen irodai csomag, Compiz meg minden nyalánkság. És a hatalmas választék a csomagkezelőből, ami már akkor szoftveráruház szerűen működött, amikor az Android még a szárnyait sem nagyon bontogatta. Indexeltük a fájlainkat, témáztuk az asztalt, kipakoltuk widgetre az időjárást vagy a legutóbbi friss XKCD képregényt, whatever. Vagy addig hangolgattuk, hogy szépen pörgött a rendszer villámgyorsan, simán kezelt 20-30 nyitott ablakot és csomó virtuális asztalt. És ezt úgy is tudta, hogy még a programokból is volt általában legalább egy ingyenes. Szóval egy fillér nélkül, csak az időt kellett beletenni.

Aztán a világ alakult tovább. Az Ubuntu Gnome2 alapú felületet adott, de lehetett rá tenni mást is. Viszont a pakolgatható panelek és béna ablakok felett eljárt az idő valamikor évekkel ezelőtt. És akkor a Canonical kitalálta, hogy megcsinálják a Unity névre keresztelt asztali felületet.

A Unity nem volt egy rossz gondolat. A baja az volt, hogy elég későn lett jól használhatóra csiszolva, illetve nagyon lassan hallgatták meg a közösség és a felhasználók igényeit. Mark szeretett innoválni, és ezt lenyomni az emberek torkán. Közben az Ubuntu világsiker lett, persze nem asztalon, hanem szerveren meg IoT meg ilyen fura nevű szegmensekben. A Unity levedlette az átmeneti hekkeket (Unity 2D), és maradt ez a kicsit Gnome-like dolog, mint gyakorlatilag egy kövér Compiz plugin. De volt saját koncepciója, ami hasonlított is egy kicsit mindenre, meg nem is.

A halála végül az lett, hogy ambiciózusan tökéletesre akarták (volna) csiszolni. Jött a Unity 8 ötlete, azzal a céllal, hogy az majd okostelefonon, tableten és a tévén is elfut ugyanúgy, mint egy laptopon. Azonos programokkal, tökéletes konvergenciában. Ehhez viszont megvoltak a túlzottan nagy álmok. Amikor a kiöregedett linuxos grafikus kiszolgáló, az X helyett a közösség elkezdett dolgozni a Waylanden, az Marknak nem volt jó. Ő kitalálta, hogy a Unity 8 alá jön majd a MIR, egy saját rendszer. És az ilyen soha el nem készülő projektekbe törött bele a bicska végül. Bukott a Unity 8 és a MIR, miközben a Unity 7 kicsi ráncfelvarrások mellett megállt a fejlődésben, és nehézkesen mozgó bálna maradt.

2017-ben jött el a pont, hogy bejelentették a Unity teljes dobását. Hogy mi következik? Visszatérnek a Gnome-hoz, pontosabban annak a modernebb, de sokat vitatott változatához, a Gnome Shell nevezetű szörnyszülötthöz.

A Gnome Shell egy érdekes dolog. Olyan, mint régen a Gnome. Tele nagyszerű ötletekkel, csak valahogy nincs összerakva. Talán ez fog most megváltozni, vagy nem. Mindenesetre az alászállás az újrakezdés poklába megindult, a magamfajta felhasználó pedig muszáj, hogy találjon valami megoldást, mert a normális asztal manapság ritka, mint a fehér holló.


Ha lesz időm és kedvem, felvázolom majd a blogban, hogy mire jutottam. Már van valami kis asztalkám, ami kb. működik. De még szokni kell. Kalandos feladat ez, de sajnos fontos és elhanyagolhatatlan, mert kell a napi munkához és egyéb tevékenységekhez. Meg fejfájások elkerüléséhez is.