A következő címkéjű bejegyzések mutatása: art. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: art. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. szeptember 24., kedd

Bölcsészmérnökség

Építész, építészet, építészmérnökség. Maga a megtestesült perverzitás. Ízlelgessük.

A perverzió azt jelenti, hogy a társadalmi normalitástól, pontosabban a társadalmi konvencióktól valamilyen területen valamilyen sajátos irányban eltérő. Rövidebben: nem konvencionális, tehát pervertálódott. És ez bizony gyakoribb, mint gondolnánk, ezért nem feltétlenül pejoratív jelzőről beszélünk. Ráadásul egy könnyed mozdulattal most átugranám azt a kérdést, hogy az aktuális társadalmi konvenciók vajon jók-e, üdvösek-e, koronként állandóak-e, avagy igaza van-e annak, amiből pillanatnyilag több van. Továbbá átugranám az erkölcsi univerzalitás kérdéskörét is, arról majd talán máskor kiöntöm a lelkemet.

Tehát építészmérnökség, mint egy sajátos perverzió.  Miért?

A nagy tömegek társadalma szeret típusokban gondolkodni. Te szépen fogalmazol, te villanykörtét csavarsz be, te kikaparod a nútot a csövezésnek, te pedig egyik nap kiflit árulsz, majd a másik munkahelyen mobiltelefon tokokat. Egyszerű, mint az egyszeregy. Konvencionális, mert a tömegek ezeket szeretik, ha minden olyan egyszerű. Ez része az emberi természet bizonyos bugyrainak. Ergo, ami ettől elüt, az már perverz. Ha tetszik, ha nem, de ha él bennünk egy sajátos izgalom keresés, ami ettől elüt, az sajátosan perverz. Ettől még persze lehet jó, nemes és hasznos. Ugyanígy lehet öncélú is.

Az építészet egy nemes dolog. Azonban sok más dologgal szemben univerzális. Van egy egyszerű feladat, ami kicsiben egyértelmű, általánosan azonban megfoghatatlan. És ami megfoghatatlan, az egyszersmind összefoglalhatatlan és taníthatatlan is. De (!) az ember képes ráérezni.

Az építészmérnökség erre rátesz egy lapáttal, mert egyszerre birtokolja az alap bölcsészetet és a műszaki igényességű mérnökséget. De mindkettőt sajátos elegyként. És ez nagyon nem szokványos. Amikor természettudományi karra jártam és ebben tevékenykedtem, annak is egy különösen pervertálódott ágán – a természettudósok univerzális megtestesítőjeként, azaz fizikusként – ott is volt egy sajátos műszaki perverzitás. A természettudomány ugyanis általában nem mérnöki dolog, hanem kutatói. Ott fontosabb a kreativitás, a nyitottság, az „ihlet”, de egy olyan összetett dolognál, mint a fizika, szükséges a végeláthatatlan papírkötegek előtt eltöltött robotolás is. Ott az absztrakció keretei között kell meglelni a művészi fénysugarat. Ez önmagában perverz, ám rendkívül hatékony módszer. Precíznek és innovatívnak kell lenni egyszerre. Ezt sokan talán fel sem fogják, amikor mívelik, pedig – véleményem szerint – ez a helyzet. Az építészet azonban a másik irányból közelíti meg ezt az összetettséget. Inkább a művészet felől indul, amit valahogyan bele kíván integrálni a reálba. És ez igen szép, sőt, furcsa módon követi az emberiség feltételezett történeti fejlődésének irányát. Tehát egyszersmind a módszer hű az emberi természethez, miközben – ha mai szemmel nézzük – mégis maga a perverzió.

Az építészet sokrétű terület. Mihez kell értenie egy építészetnek? Röviden mindenhez is. Meg nem is. Abban az értelemben, ahogy Arisztotelész óta nézzük az egyetemes műveltséget, abban az értelemben mindenhez. Műszaki oldalról nézve viszont olyan, mintha „semmihez”. Mindenhez egy kicsit, sok-sok képzelő erővel, sok-sok lexikális elemmel, de valójában semmihez sem teljesen. Általában egy építész nem olyan jó rajzból, mint egy valódi grafikus – persze vannak kivételek. Nem ért annyit az anyagokhoz, mint egy építő mérnök vagy egy anyagtudós. Nem ért annyit az informatikához, mint az adott terület képviselője. Nem ért annyit az emberhez, mint egy pszichológus, szociális munkás vagy egy pedagógus. Nem ért annyit az íráshoz, mint egy hivatásos író. A vegyszerekhez sem ért annyit, mint egy vegyész, vagy az emberi anatómiához annyit, mint egy orvos. Mégis, ezek mindegyikéhez (is) értenie kell. Mint egy karmester, aki talán egy-egy hangszerrel elboldogul, mindegyikről kell tudni egyet és mást. Azonban ha klónozná magát, akkor sem tudná megszólaltatni saját erejéből a nagyzenekart. Vezényelni viszont tud, sőt, talán még zenét szerezni is. Kicsit így van ez a építésszel is. Talán nem véletlen hasonlat, hogy az építész igazából a megfagyott muzsikus, aki egy ilyen karmesteri szerep kimerevítője a tér és idő valóságában.

Nem minden rossz, ami perverz. A szépség sokszor pont a pervezitásától lesz igazán szép, és nem csak elegáns. Amikor az alkotó művészetnek szerves része, hogy túllép a másoláson. Ehhez pedig gyakran fel kell egy picit rúgni a szabályokat, a megfelelő arányban. Bátor kontárkodást igényel ez, valahogy úgy, ahogy Michelangelo szobrászként nekiállt freskókat festeni vagy bazilikát tervezni. A halála pedig az, ha széklábakat kell sorozatgyártani, mindig a leghitványabb alakra.


Pedig a bölcsészmérnökség igazából az emberi szellem fejlődését követi le.

2019. augusztus 13., kedd

napi mottó

Alkoss fiam és gyarapodj!
Meglásd, a tettől
lelked fénye is
derül.

2016. november 13., vasárnap

Angyalföldi napok

Következzék két kis versecském 2009-ből, abból az apropóból, hogy különdíjra érdemesnek ítéltetett a belőlük összerakott „Angyalföldi napok” című mű a miskolci Irodalmi Rádió pályázatán, 2016. novemberében.

In memoriam Kerekes úti kollégium és Kacsóh Pongrác úti felüljáró.

A különbség annyi, hogy azóta apróbb javításokon és csiszolásokon az első vers átesett, ezért az aktuális, „valós” formáját teszem közzé.


Angyalföld

Száll a por a reggeli ködben,
s ásít az utcán, ki görbe örömben
maradt egész éjszakán át,
s lassan indulna aludni már.

Az út másik oldalán dobozok zörögnek:
tisztítják a várost, viszik a szemetet,
és füstösen indul a konténer tovább.
A hídról már látni az út forgatagát.

Mint rohanó hangyák futnak a kabátok,
elnyeli őket egy föld alatti boly,
s túl mázolt falakon s füstös firkákon
lépnek ki a fénybe egy sárga villamoshoz.

Zörögve fut tovább, csörömpöl a sín is,
megremeg a híd, mint tegnap, mint mindig
oly ritmusban zakatol mint éhező gyomor,
s halkul el robaja mint szunnyadó asszony.

Az úton tova állva elfut pár raktár,
utánuk szalad pár kiégett magos gyár,
s rohannak feléjük tovább emberek.
A megálló mellett felsír egy kisgyerek.

Álmosan szól még a hangszóró pár szót,
s rekedtes hangon köhög egy utolsót.
Visszhangzó ásítás, s szipogás ad kódát,
karmester pálcáját lendíti egy ország.

(Budapest, Angyalföld, 2009.)


Vártam

Vártam hóban, fagyban, télben,
arcomba csapó heves szélben.
Vártam tovább, folyton vártam,
lement a Nap, s lámpafényben álltam.

Házak mentén, ablak fényben
hozzám futott a remény szelíden.
Néztem arcát: féltve áradt minden,
mi facsarta szívét szépen, kevélyen.

Kicsordult a könny, megfizetve az árat,
most előttem a jövő, s mögöttem a bánat.

(Budapest, Angyalföld, 2009. február)


Könnyed őszi miskolci kiruccanás

A miskolciak vendégszeretetét már akkor elképzeltem amikor a kocsonyára gondoltam. A kocsonyához is először kell egy kis bátorság, aztán íncsiklandó nyáltermelést indíthat el. Az utam Miskolcra oda és vissza jóval kecsegtetett, csak bele kellett vetnem magam. A legendás vendégszeretetet sajátos dózisban tapasztaltam meg. A készséges állampolgárok bizonytalanul, de annál lelkesebben mutattak irányokat, amikor érdeklődtem: merre lehet buszjegyet venni a helyi járatokra. Ennek gyönyörében három különböző irányba indultam el egymás után sikertelenül. Így lehet kolbászolni 40 percig egy néhány száz méteres területen az acélváros magjában.

A mérnöki hozzáállás és precizitás következő jelét akkor éreztem, amikor jó fogyasztó vendégként a vizes blokkra találtam a helyi plázában. Ott bizony kereken és kizárólagosan száz forintos fém érmével lehet a vámot megváltani az áhított vízcsobogás csempézett földjére, különben rideg forgókapu állja a sietős utazó útját keresztben az áhított folyosón.

A tájékozódásra szánt egy óra így harmatosra rövidült. Vissza egy benzinkúthoz, onnan tovább küldtek egy emberi mércével mérve furcsa módon lerakott járdát övező korlátok labirintusába. Majd végre egy ártatlannak tűnő szendvicsárus standján kedvesen közölték: hát nálunk lehet jegyet venni. Megörülve a lehetőségnek és felfegyverkezve a napi adaggal indultam vissza az agyon aszfaltozott kereszteződés igen sok rőf hosszú és annál többet piros lámpás zebrájához, ahol ácsorogva a hőn áhított autóbusz éppen tovább gördült a célmegállóból. Fájdalmam a negyedórás esőben töltött várakozást követően némileg megnőtt, amikor megfejtettem a kreatív közlekedésmérnöki megoldás helyi titkát. A busz ugyanis a kiszemelt megállóból pont arra a száz méterre lévő állomáshelyre áll be elsőnek, ahol a jegyeimet megkaparintottam, csak a furmányos kereszteződések és az útvonalába tervezett dupla hurkoknak köszönhetően ez számára 5-6 percet vesz igénybe! Ha csak maradok a helyemen, zebramentesen és kényelmesen léphettem volna fel még a lekésettnek tűnt járműre is. Ahogy a kuplé írta: utólag minden kiderül.

A miskolci menetrend az általam felmért szombati napon egyébként erősen opcionális betartásúnak tűnt. Cserébe a buszok hasonlóan GPS-szel felvértezettek és itt-ott a megállókban BKV/BKK mintára írják, hogy a papíron feltüntetett időpontok HELYETT mikor várható a jármű érkezése a gyakorlatban.

A miskolciak ugyanakkor az egy alkalmas extrapolációm alapján ráérősek is. A sebtiben összehozott késésemet az egyetemvárosból minden addigi szerencsétlenkedésem ellenére képtelen voltam tényleges késésre váltani. Alighanem ők is tartják hivatalból az akadémiai negyedórás relatív belső időt, mely konstans tolódásként egyben ellentmond Einstein minden sajátidőről alkotott elméletének. Miért is kapkodnánk egy kényelmes szombat délutánon.

A városnak elég szépen fejlett egyetemvárosa van. Ami az ELTE lágymányosi campus épületei közül hiányzik, például a különálló könyvtárépület, az itt megtalálható. Ámbár egyetlen emeleti szint a hasznos tér, egy erősebb művházhoz tartozó relatív könyvtármérettel, kellemes szocreál korok történelmi lenyomatát hordozva.

Az a finom puha mézeskalács viszont páratlan volt! Ahogy a lelkes és kimért igyekezet is amit tapasztaltam. A közízlés kellemes, bár azért mutat relatív eltéréseket a Dunántúl messzi világában megszokottaktól. Én pedig egész késő estig keresztem a választ, hogy vajon miért éppen a Kacsóh Pongrác úti felüljáró Angyalföld felőli oldala ihlette városképem nyerte el legjobban a tetszésüket, szemben a számos más lehetőséggel, Rómáról, természeti ösztönökről, sivatagokról vagy akár a víz számtalan formában mutatott körforgásáról, melybe sikeresen ezer évnyi történelmet is sikerült óvatosan beleszőnöm.

Aztán késő este, cimborák körében az oda-vissza megjárt 180 kilométerek után, mátravidéki borokat kortyolgatva, a budai ifjúság körében megvilágosodtam. Pedig ott volt végig az orrom előtt a választ. Az egyszerű száraz, bohókásnak hit Angyalföld romantikája bizony-bizony közel áll a nyugati acélváros légköréhez is. És nem csak a radicsi út vagy a magyar blues, meg némi Kosztolányi ihlette képek miatt. Hanem valóban.
Az estére a koronát pedig feltették azok a képi- és hanghatások, amikor az említett budai borozóba beszabadult fiatalság 2016-ban, hegedű kíséretével húzva, kabátos és kalapos pirosló orrokkal és mély érzelmekkel dalolta egy közös ritmusra a Lövétei halastó dallamát.

2016. szeptember 12., hétfő

Villon bitófája

Francois Villon híres és hírhedt akasztófa négysorosa hálás téma. Több fordítás is készült hozzá, József Attilától Illyés Gyuláig, míg el nem jött a merészen eredeti XX. századi „magyar Villon”, Faludy György.

Bővebben itt található hozzá egy kis háttér, illetve a bejegyzés végén a szerintem két legjobb végletet, az Illyés és a Faludy-féle fordítást megosztom én is. Egy szép kis gyűjtés található még itt.

Addig-addig gyűjtögettem a változatokat, hogy bár a francia szókincsem tíz szónál is kevesebb, de végül én magam is nekiálltam a saját magyaros értelmezésemnek. „Fordításnak” ha úgy tetszik. Hamar világossá vált, hogy több oldaláról fogható meg a jószág, ezért nem is álltam meg egy változatnál. Öt lett belőle. Mindegyik kicsit más. Valamelyik a szavankénti fordítás és a rímek felé próbál fordulni, némelyik erősen merít más fordításokból, és van olyan is természetesen ami inkább a saját botor stílusomban próbál egy-egy olvasatot visszaadni. Szóval van naturális, bohókás, de még botor prófétisztikus próbálkozás is. Tervezett is és ösztönös is, „miért is ne” kipattanások. És aztán kiderült, hogy az egész egyben is érdekes elegyet alkot.


Villon bitófája
(variációk)

Francia vagyok, Párizs ellett
Ott születtem Pontoise mellett
Nyakam köré kötél termett
Bélsaram már nyugodt lehet

Francos földem megpecsételt
Párizs köpött porból éltbe
Vékony szál mely tart belőle
Férgek alá húz le mélybe

Francia vagyok, inkább voltam
Párizs, Pontoise, ki emlékszik
Kender hurkol, inam vérzik
Testem zsírját hörgöm holtan

Francia jellem adta lelkem
Párizs testem, s Pontoise vérem
Rojtok bomlása számítja végem
Hátam súlyát nyögi éltem

Mocskos Párizs útján élve
Nyugvón térve francos létbe
Emberöltnyi hurkon végre
Megpihenhet testem vége


(Budapest, 2016.09.11.)


És végül egy kis rendes irodalmi összevetésben jöjjön egyazon Villon négysoros két külön fordításban.
Először Illyés Gyula fordítása, ahogy egy '69-es Villon kötetben felleltem:

A felakasztását váró Villon négy sora

Francia vagyok, csak ez kellett,
Párizs szűlt (Pontoise mellett);
Rőf kötél súgja majd fejemnek,
Hogy mi a súlya fenekemnek.

És végül a '37-ben gyökeredző Faludy György-féle többször kiadott és időnként meg is semmisített gyűjteményből:

NÉGYSOROS VERS,
melyet Villon halálítélete szélére írt
Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.

2016. szeptember 5., hétfő

gőgösök közt

nyitnád szíved bárkinek
ki figyelve embernek áll
serényen kutatod éltedben
ki búban s örömben cimborád
de fanyalgó arcok tengerében
széthúzás vár majd s izzó had
bizalmad a porban rendületlen
hol sok a gaz, sehol az igaz
földön terülve árva lelked
gubbaszt s vonaglik terhek alatt
mert kevés az őszinte jellem
s a megértő, nyílt, őszinte hang
kerestél fényt rendületlen
s torz tükörben gúnyolt amaz
szavad felírják szép serényen
s kimazsolázva, rútul felkavarva
torz visszhangba betekerve
csalárdul zengik kiforgatva
bizalmadból gúnyt kerítve,
hátradőlve, mint sertés falka

(Budapest, 2016.07.26.)

2016. június 7., kedd

nagytekintetességű és nagytiszteletű mini beszéd vázlat

Kedves Barátaim!

Küldetéseink vannak, küldetésünk van. Fontos, és húsba markoló küldetésünk! Sok az akadály, sok lehet a kétely, de ezt nekünk akkor is teljesítenünk kell, hangozzék bármily banális módon ez most nekünk.

El kell mennünk az emberekhez, segítenünk és támogatnunk kell őket.
Ezt kell tennünk!
Segítsünk nekik, álljunk mögöttük nehéz perceikben, és tegyük számukra, és így számunkra, sőt, egyben unokáink számára is jobbá ezt a világot!

De ez nem egyszerű feladat, nem egyszerű, ámde nemes küldetés!

Két területen kell fegyverkeznünk. Ezen a kettőn, kedves barátaim, ha magasra képzitek magatokat, nem lesz előttünk akadály, csak talán nagyon-nagyon erős falak, amik elénk állhatnak.

Először is, rendezzétek soraitokat!
Ki tudna segíteni a környezetén, ki tudná megváltani maga körül a világot, ha önnön gondjai, problémái mardossák kívül és belül. Adjatok támaszt egymásnak, erősödjetek meg testben és lélekben! Vak nem vezethet világtalant, de ti, kedves barátaim, ti okos, szívós és ravasz módon támogatjátok majd egymást, és energiáitokat a széles kerek világra is kiterjeszthetitek majd örök áldásul!

És másodszor, tudjátok jól eladni az embereknek, amit adni akartok nekik!
A segítség fontos, hálás feladat. De nem mindig vágynak rá azok, akik rászorulnak. El kell nekik magyarázni, hogy ők is akarják! Talán nem hiszik, de valójában tudniuk kell, és tudni is fogják, hogy belőletek, kedves és mélyen tisztelt barátaim, belőletek majd igazi erőt meríthetnek, igazi tanácsokat, igazi támogatást kaphatnak majd, és ezeket szolgálhatják majd közös dicsőségünkre. Mindannyiunk üdvére, sőt, unokáink üdvére is.
De nem bízhattok mindent a véletlenre, ezért amikor segíteni indultok, először mutatkozzatok passzív szemlélőnek! Térképezzétek fel a lehetőséget, majd gyakoroljatok empátiát. Be kell csomagolni az adományaitokat a megértés és a részvét köntösébe. Mert ha megértők vagytok az emberek felé, ha csak együtt éreztek velük csacskaságaikban, akkor kivívjátok rokonszenvüket és aztán majd számítani is fognak rátok!

Ne feledjétek kedves barátaim!
Az aratnivaló sok, a dolgos kéz kevés. Legyünk hát szaporák! És mindannyiunk közös üdvére, dicsőségére, sózzuk meg együtt a mi közös életterünk lakomáját, és akkor mi mindannyian, együtt, egy új és csodálatos világot, egy fényesebb és sikeresebb jövőt építhetünk majd. Magunknak, de főleg utódaink örömére.

Fogadjátok meg tanácsaimat drága barátaim, és együtt így csodákra leszünk képesek!
Legyen áldás a mi nagy közös munkánkon!

2016. május 17., kedd

egy propozíció

Elég nagy feladat jutott eszembe. De egyelőre nincs igazi ötletem, hogyan kezdhetnék hozzá. Pedig elég jó korszakomban lehetek most hozzá, de maga a szikra még hiányzik a kanóc égetéséhez.

Arra gondoltam eredetileg, hogy kiadva egy kis terhet magamból, próbálok írni egy kis emberi lélekrajzot. Kicsit figyelve a személyiség jegyekre, az összefüggésekre és a sokszor nagyon elszomorító következményekre. A téma pedig érdekes, bár elsőre ezt sokan talán nem gondolnák, pedig az és igen aktuális is napjaink kicsi Magyarországán. Ez pedig a lappangó nárcisztikus vonások és a romboló önsajnálat lenne.

De aztán rájöttem, hogy erről nem egy hosszú és velős, a saját keserű tapasztalataimmal, ismereteimmel és „nagyképű” intuícióimmal terhes bejegyzést kéne írni. Ez nem lenne jó, és talán átlendülnék közben a korlát túloldalára. Vagy legalábbis ezzel vádolható, félreérthető lennék. Arra is rájöttem, hogy bár nem is ilyen konkrétan, de árnyalva azért már körüljártam a témát én is, és nálam sokkal szakavatottabb emberek is. Egy ilyen bejegyzésben ezért elharapózna a saját siralmam. No nem pont ezen az önsajnáltatós módon, remélem. De valami építkezős, teherlerázós módon. Ez pedig így túl laposnak tűnne. A saját nyomorult perfekcionista fellángolásom ezt meg úgysem engedné!

Az igazi feladat viszont mégis ebből indul ki, de egyúttal egy kis kihívást is rejt magában. Az igazán szép ugyanis az lenne, hogy ezt valahogy egy versben, esetleg elégikus költeményben vissza lehetne adni! Mosolyogtató a gondolat, de nemcsak érdekesebb így a kihívás, hanem talán tartalmasabb, saját szunnyadó szorongásaimnak is kedvezőbb lenne az eredmény. Amennyiben sikerül!

Nem arról lenne szó, hogy egy ilyen szereplőt tartalmazó történetet kellene rímekbe faragni! A gondolatmenetet, az érzéseket, ezt a gyakori, de mégis nehezen érthető és furcsa, idővel önpusztító attitűdöt kellene valahogy visszaadni, változatos képeken keresztül, természetesen némi esztétikai élmény társaságában.

És az ellenérvek a feladatra? Ha vak vezet világtalant, mindkettő gödörbe bukik. Azonkívül ahogy korban bölcsülök, egyre egészségesebb kritikával illetem alkotói képességeimet. Lehet, hogy többé-kevésbé lendületes ügetés után meg tudnám ugrani legalább az akadálypálya egy részét, valami közepesen elfogadható idővel. De egy óvatos, nyilvánosságot kerülő kísérletnek érdemes lenne nekiállni. Végső soron pedig egy apró, mellékes plusz jövedelemként kapnék a csokor tetejére egy kis óvatos díszítő szalagot: önismeretet.

2016. április 21., csütörtök

Visszavágyás

Fényes várhegyen, kövekre hegyezve
aranyló fény mászik a csipkés tornyokra.
Hűs szellő árad a belvárosi közökre.
Vonatok csorgása felel az ormokra.

De árva szívem sötétedő fátyla
vágyakozva térne a Palatinusra.

A levegőben száll a vén Duna illata,
de lelkem sóvárog a Tevere partjára.

2016. február 10., szerda

2016. január 29., péntek

embernek lenni

A héten valaki hitvallásszerűen határolódott el egy rövid beszélgetésben olyan dolgoktól, melyek alapvető emberi értékek kéne, hogy legyenek. Szerinte ciki és lenézendő, ha valaki dolgokat komolyan végez, ha őszinte és következetes, ha értelmet és célt keres a munkájában, életében. Igazából maga az, ha megpróbál tisztán küzdeni. Nem részletezném bővebben.

Sokszor bukunk, sokszor hibázunk. Jómagam pedig különös perverzióval szeretek magamban, a felfogásomban hibát keresni. Hogy talán én rontom el?!?

Aztán, pár nappal később, érdekes módon egy hetekkel korábbi impulzusból kaptam meg a választ és a megnyugvást. Ez pedig Rudyard Kipling "Ha" c. verse. Szinte tökéletes hitvallás arról, hogy ember. Ha Madách Ember tragédiája teszi fel a kérdéseket és kelti a töprengést, nehezen fogadható válaszokkal, akkor erre Kipling képes odatenni egy kerek egésszé lezáró pontot.

A linkelt Wikipedia oldalon jelenleg Kosztolányi Dezső fordítása olvasható, de érdemes a másik fordításnak is utána járni.

2015. december 1., kedd

szarkazmus

Barátok, kollégák, ebéd után telt gyomorral a közértben beszélgetnek.

 - Azt olvastam múltkor, hogy egy kutatás szerint a szarkazmusra hajlamosabb emberek általában okosabbak. Illetve, a gyakori szarkazmus a magasabb intelligencia jele.
 - Hű, én sokat csinálom. Akkor én okos vagyok!
 - Jaja, én meg aztán abszolút sokat, akkor én még okosabb vagyok?
 - Hát... Ja.

2015. november 3., kedd

Labornász

Sejtek fénylenek okuláron át
Vibráló neon a plafonba vág
Cikázó regiszter támasztja a kapát
Kattog az étert szeletelő lapát

2015. március 10., kedd

Sötétben írás teszt

Olvasgatok néha erről-arról, manapság főleg olyan eszközökről, módszerekről, melyek a munkához -- akár közvetve -- kapcsolhatók lehetnek. Úgy alakult, hogy rá kerültem elég sok „spamgyűjtő” levlistára. Informatikai eszközöktől kezdve különböző fejlesztési vagy managementi módszerekig kapok ajánlásokat mindenről, ami csak előkerülhet. Belefutottam egy elsőre fura dologba, megkérjőjelezhető használhatósággal, úgyhogy gondoltam, ennek rövid eredményéről írok ide.

Meg azért is, hogy legyen végre blog. ;-)

Örökös probléma, hogy vannak olyan munkák, ahol az embernek sokat és lehetőleg hatékonyan kell(ene) írnia. Ebben én is érintett vagyok, mert mind a fejlesztőnek, mind a kutatónak sokat kell dokumentálni. Sőt, csapatmunkához az agyalások, részeredmények, éppen csak előjövő ötleteket is érdemes valami jól átlátható formában papírra vagy inkább billentyűzetre vetni. De egyedül is segítheti az ember gondolkodását, ha csak gyorsan leírja a sok zavaros ötlet között, ami éppen a fejébe jár. Ez segít a gondolatok összeszedésében, a továbbhaladásban is.

Egy furcsa kis webes alkalmazást ajánlottak egy fent említett e-mail listán, persze több más ismerttel egyetemben. Az ötlet roppant egyszerű, maga az alkalmazás sem bonyolult, tipikusan a „bárki megcsinálhatta volna” kategória.

A böngészőben használható (link mögül elérhető) kis eszköz lényege úgy foglalható össze, hogy kezdjük vakon az írást. A Blindwrite úgy működik, hogy megadom a cím, majd azt, hogy hány percet szeretnék szánni a bevezetőre. Például ebédig, vagy a határidők miatt mennyi időt tudok arra tölteni, hogy elkezdjem a dokumentumomat, ötleteimet leírni, létrehozván a kiindulási alapot. Ezek után matt háttér előtt kapok egy esztétikusan nagy kurzort, és csak a címet láthatom felül. A trükk, hogy amit írok, annak csak az erősen elmosott, tehát vak képét látom. Ha elütök valamit, maximum azt tudom „érzésből” gyorsan vissza törölni, egy-két karaktert, ugyanis nem látom, hova és hogyan lehetne visszamenni! Amíg ketyegnek a megadott percek, addig csak írok, gyorsan összeszedem az alapot, mintegy kényszerítem magam arra, hogy előre haladjak. Nincs így az a nagy bizonytalanság érzés, hogy leírok valamit, vagy nem, és megállva gondolkodom rajta percekig, hogy „jó lesz-e így egyáltalán”. Így haladásra vagyok kényszerítve, hibákkal vagy anélkül, de haladásra. Aztán letelnek a megadott percek, és hirtelen megjelenik az addigi elgépelésekkel tarkított friss szöveg látható formában. Innentől egy klikkel kapcsolhatom már kézzel, hogy vak vagy látható módban akarok-e írni. A kész dolgot aztán eldobhatjuk egy véletlen oldal elhagyással, vagy kiszedhetjük vágólappal az őt megillető helyre.

Első nekifutásra neki is estem, adtam magamnak kíváncsiságból öt vak percet, meg leírtam az első ostoba címet, ami eszembe jutott. Aztán írtam, amíg nem telt le az idő. Bármilyen fura, a módszer nem tűnik teljes ostobaságnak! Ha összekapja magát az ember, ugyan nem jó ez mindenre, de meglepően kevés javításra szorulhat utána a gyorsan összetákolt szöveg. Ebben meg már segít a szokásos színvonalon működő pirosító kis szótár.

A vicc kedvéért berakom, hogy kutyafuttában mit hoztak ki a zsigereim a vakságból előjövő első filozofikus 5 percem (plusz 1-2 perc nagyon alap gyors utójavítás) alatt.

Merre kell mennem akkor, ha nem tudom, hol is vagyok

Mondd csak, vajon merre kell mennem akkor, ha úgy érzem, nem tudom, merre kell tovább mennem. Néha teljesen elriaszt az élet, megráz a lét. Kétségek között gyötrődöm, örvények vesznek körül.

Kezelni kell, merről jöttünk és hová is tartunk. Ahhoz, hogy megmondjam, hol vagyok, ezt a két dolgot kell tudnom. Ha nem tudom, hol vagyok, azt sem tudom, hogyan alakítom majd a folytatást. Tudnom kell tehát, hogy merre vagyok, hogy élhessem is azt az életet, amit úgy érzem, a lelkem mélyén, hogy élnem kell.

Honnan tudom, hogy honnan jöttem? Ehhez meg kell állnom, hátra kell néznem, és végig kell gondolnom, mit is látok. Először mindig meg kell néznem, amit látok, utána jöhetnek a következtetések. Egyedül viszont nem látok mindent, mert nem is láthatok mindent. Meg kell kérdeznem másokat is, hogy ők mit látnak a mögöttem lévő úton, és figyelnem kell rájuk, hogy ők is figyeljenek rám. Viszont vigyáznom kell arra, hogy ők sem láthatnak mindent, amit talán csak én, a saját magam jó nézőpontjából láthatok.

A visszajelzések után meg kell néznem, mi is következik az út további szakaszán. Ez nagyon fontos, mert könnyen lehet, hogy elágazások állnak majd előttem.


Úgy érzem, adva van a módszer egy semmitmondó bestseller írásához! :)


2014. szeptember 25., csütörtök

Lacrimae rerum

Száraz eső hint szikkadt földeket.
Rügyek fakón a jövőből révednek.
Habok kapartak évekig szirteket.
Angyalok hordanak kicsiny köveket.
Kalászok törnek, tengerik teremnek.
Habzó benzin patakban ölelget.
Szíjak simítnak, bakancsok kísérnek.
Angyalok facsarnak szitáló cseppeket.
Vasak hántanak mosolygó rögöket.
Ácsoló ujjak hajlítnak fedelet.
Csillagok ragyognak dicsérő éneket.
Angyalok emelnek parányi lelkeket.
(Kisbér, Budapest, 2014.09.25.)