A harmadik évtized szele

Covid-19. Járvány, ami 2020-ban szállja meg a világot. SARS-Cov-2, egy vírus, elindul egy kínai labor közeléből, ahogy azt korábbi testvérei tették szintén Délkelet-Ázsiából az elmúlt évtizedekben. Most viszont kicsúszott a kontroll alól és eljutott a küszöbünk belső oldalára. A politika Kínában mismásol, közben helyzetet kezel. A nemzetközi egyészségügyi szervezetek szarvashibákat követnek el egy ismeretlen tényezővel szemben, míg kezdik a felszínt kapargatni. A politika hol megrémül, hogy bagatelizál, hol túlkapásokat végez.

Black Lives Matter. Furcsa megnevezésű, mozgalommá nőtt jelmondat. Európából teljesen össze vagyunk zavarodva, mert már azt sem értjük, hogy akkor lehet-e használni a “fekete” megnevezést az “afroamerikai” helyett, vagy sem? Persze Európából a PC más frontokon terjed, mint az Egyesült Államokban, de fél szemmel mindig figyeljük egymást. Pontosabban mi figyeljük őket, és bízunk benne, hogy ez a figyelem kölcsönös. Nem nagyon értjük, hogy demonstrációs mozgalom, lázadás, anarchia vagy mi egyéb történik, és vajon merre tolódhatnak a hangsúlyok? Mekkorák a valódi méretek? Jobb ízlésűek sok dologgal egyetértenek, de nehezen értjük, hogy egy közel 300 milliós ország miért borul lángba egy – tény és való – sajátos haláleset után. Miközben ugyanebben az országban ugyanez a járvány ennek sokszorosát okozza, szintén a politikától nehezen mentesíthető, nehezen tisztázható keretek között.

Falcon-9, Crew Dragon DM-2, Endeavour. Az Egyesült Államok jelképesen is visszatér a űrhajózásba, és feldobja az űrkutatás közeljövőjének magas labdáját. A kereskedelmi űrhajózás álma, ha erős állami környezetben is, de létrejön, és az eddigiek alapján sikeres. A teljesen más oldalt képviselő milliárdos mérnök vállalkozó virtuálisan összeborul az államok elnökével, akivel ha másban talán nem is, de az államok szimbolikus nagyságának felértékelésével egyetértenek. Szájmaszkok árnyékában tett jelképes összeborulás és öröm a sikernek, amikor a tudomány látványosan is megmutatja a foga fehérjét.

Mi ezekben a közös? Az internetes média társadalom. Ezek az események rendkívül gyorsan és jósolhatatlanul változnak. Nem is az esemény követi a döntést, inkább a döntés követi az eseményt? Talán még erről sincs szó. Inkább a döntés kényszerűen igazodik az események korbácsolta, kontrollálhatatlan internetes felületek visszhangjához. Nem új keletű a jelenség. De láthatóan növekszik. A világ a Beatles korában is felkapta azt, ami trendi, és sokan egész az őrületig elmentek. A nyugati világ fogyasztójának jobban kellenek a szimbólumok és szokatlan események, mint az elmúlt századokban bármikor. A kérdés, hogy ezeket miből kapjuk.

Hálózat kutatásokból ismert, hogy a trendek hasonlóan terjednek a betegségekhez. Nocsak, még egy párhuzam. Lehet kalkulálni, jóslatokat tenni. De a valószínűségi szórás irgalmatlanul nagy. Ez történik az igazi sikerkönyvek kiadásánál. Ez történik a zenében, filmiparban is. És most már egyértelműen a politikában is. Persze az érdekelt felek reagálnak arra, amit a világban látnak és megpróbálnak felülni a megfelelőnek tűnő vágányra. De hogy ezt milyen események, milyen reakciók követik, az sokszor kiszámíthatatlan, és egyre többet lesz az.

A fogyasztói kapitalizmusról azt gondoltuk, hogy fogva fogja tartani a tömegeket, az egyén pedig próbálja majd kivívni igény szerint azt az autonómiát, amivel talán némi levegőt és mozgásteret biztosíthat magának. Aztán kiderült, hogy fordítva is igaz. A fogyasztó is foglyul eltette a kiszolgálót. A bolttól már elvárt lett, amit a tömeg szeretne. A politikustól elvárt lett, hogy megfeleljen a kialakuló szeszélyeknek. Ami egyre kevésbé az egyéni kérés vagy érdek, és egyre inkább valami csoportból összegyúrt massza.

Az egyéni szerveződés helyére valami furcsa, neurotikusnak tűnő csoportos mintáztat lépett. Nem újkeletű a dolog, a forradalmak, lázadások is hasonlóak. Egy téren, városban, közösségben. De mi történik, ha az információs társadalom egy globális fantom közösséggé kovácsolja az emberiség jelentős részét? Akkor a politikus a környezetére saccol trendek alapján hozza a járványügyi döntéseket. A támogatás irányait egyre jobban hasonló elemek befolyásolják. Pillanatok alatt emelkednek fel és buknak óriások a szeszélyek alatt, és persze mindig lesznek nagy túlélő kaméleonok is. Lesz, aki a dolgok mélyére próbál látni és trendeket teremt, irányít. De érzésem szerint az ő kezük is egyre jobban kényszerek terében fog mozogni. Amikor már nem a karmester vezényel, hanem a karmester próbálja lekövetni a zenekart, és ha hihetően csinálja, ott maradhat a pulpituson.

A kérdés, hogy meddig jutunk el így, és mivé tudunk még válni? Mekkora lesz ebből a baj? Vagy ez természetes, és a Föld körbeérésével ennek el kellett jönnie? Így szerveződik a bolygó egy sajátos, új organizmusba? Működhet egy olyan organizmus, amiben a belső rend nem működik?

Sok a kérdés, és csak jelképes válaszok vannak.

A 2000. év eljövetelére sokan jósolták, hogy a tömegek egy részében a csoportok a nyugati világban is megpróbálják kivívni speciális igényeiket. Volt, aki egy anarchikusan újraszerveződő világ közeledtét vetítette elő. Aztán dőltek a tornyok és az évezred első évtizedére a terrorizmus fenyegetése kovácsolta sajátos elegybe társadalmainkat. A második évtized az összeomlásból feltörekvésbe, válságból átrendeződésbe, személyesből virtuálisba történő átrendeződés évtizede volt. Néhány technológia géniusz trendi lett. Egyáltalán, a trendi fogalma egyre több helyen tört előre, és már-már trendivé vált az egyén önkéntes gépemberi behódolása is. A harmadik évtizedről még nem sokat tudunk. Talán visszatér az űrkorszak. Talán borul a status-quo. Talán ráeszmélünk, hogy valamit nagyon át kell rendezni. De érzésem szerint inkább kettészakadások, és az ebből előjövő sajátos elegy várható. Miközben Közép-Európa talán inkább az elmaradt épülését hozza be és kezd majd magára találni. Nehéz megmondani.

Ha szerencsénk van, a kultúra visszakerül egy kellemesebb szerepbe. De hogy miféle lesz ez a harmadik évtizedi kultúra? Az komoly rejtély.

Bölcsészmérnökség

Építész, építészet, építészmérnökség. Maga a megtestesült perverzitás. Ízlelgessük.

A perverzió azt jelenti, hogy a társadalmi normalitástól, pontosabban a társadalmi konvencióktól valamilyen területen valamilyen sajátos irányban eltérő. Rövidebben: nem konvencionális, tehát pervertálódott. És ez bizony gyakoribb, mint gondolnánk, ezért nem feltétlenül pejoratív jelzőről beszélünk. Ráadásul egy könnyed mozdulattal most átugranám azt a kérdést, hogy az aktuális társadalmi konvenciók vajon jók-e, üdvösek-e, koronként állandóak-e, avagy igaza van-e annak, amiből pillanatnyilag több van. Továbbá átugranám az erkölcsi univerzalitás kérdéskörét is, arról majd talán máskor kiöntöm a lelkemet.

Tehát építészmérnökség, mint egy sajátos perverzió.  Miért?

A nagy tömegek társadalma szeret típusokban gondolkodni. Te szépen fogalmazol, te villanykörtét csavarsz be, te kikaparod a nútot a csövezésnek, te pedig egyik nap kiflit árulsz, majd a másik munkahelyen mobiltelefon tokokat. Egyszerű, mint az egyszeregy. Konvencionális, mert a tömegek ezeket szeretik, ha minden olyan egyszerű. Ez része az emberi természet bizonyos bugyrainak. Ergo, ami ettől elüt, az már perverz. Ha tetszik, ha nem, de ha él bennünk egy sajátos izgalom keresés, ami ettől elüt, az sajátosan perverz. Ettől még persze lehet jó, nemes és hasznos. Ugyanígy lehet öncélú is.

Az építészet egy nemes dolog. Azonban sok más dologgal szemben univerzális. Van egy egyszerű feladat, ami kicsiben egyértelmű, általánosan azonban megfoghatatlan. És ami megfoghatatlan, az egyszersmind összefoglalhatatlan és taníthatatlan is. De (!) az ember képes ráérezni.

Az építészmérnökség erre rátesz egy lapáttal, mert egyszerre birtokolja az alap bölcsészetet és a műszaki igényességű mérnökséget. De mindkettőt sajátos elegyként. És ez nagyon nem szokványos. Amikor természettudományi karra jártam és ebben tevékenykedtem, annak is egy különösen pervertálódott ágán – a természettudósok univerzális megtestesítőjeként, azaz fizikusként – ott is volt egy sajátos műszaki perverzitás. A természettudomány ugyanis általában nem mérnöki dolog, hanem kutatói. Ott fontosabb a kreativitás, a nyitottság, az „ihlet”, de egy olyan összetett dolognál, mint a fizika, szükséges a végeláthatatlan papírkötegek előtt eltöltött robotolás is. Ott az absztrakció keretei között kell meglelni a művészi fénysugarat. Ez önmagában perverz, ám rendkívül hatékony módszer. Precíznek és innovatívnak kell lenni egyszerre. Ezt sokan talán fel sem fogják, amikor mívelik, pedig – véleményem szerint – ez a helyzet. Az építészet azonban a másik irányból közelíti meg ezt az összetettséget. Inkább a művészet felől indul, amit valahogyan bele kíván integrálni a reálba. És ez igen szép, sőt, furcsa módon követi az emberiség feltételezett történeti fejlődésének irányát. Tehát egyszersmind a módszer hű az emberi természethez, miközben – ha mai szemmel nézzük – mégis maga a perverzió.

Az építészet sokrétű terület. Mihez kell értenie egy építészetnek? Röviden mindenhez is. Meg nem is. Abban az értelemben, ahogy Arisztotelész óta nézzük az egyetemes műveltséget, abban az értelemben mindenhez. Műszaki oldalról nézve viszont olyan, mintha „semmihez”. Mindenhez egy kicsit, sok-sok képzelő erővel, sok-sok lexikális elemmel, de valójában semmihez sem teljesen. Általában egy építész nem olyan jó rajzból, mint egy valódi grafikus – persze vannak kivételek. Nem ért annyit az anyagokhoz, mint egy építő mérnök vagy egy anyagtudós. Nem ért annyit az informatikához, mint az adott terület képviselője. Nem ért annyit az emberhez, mint egy pszichológus, szociális munkás vagy egy pedagógus. Nem ért annyit az íráshoz, mint egy hivatásos író. A vegyszerekhez sem ért annyit, mint egy vegyész, vagy az emberi anatómiához annyit, mint egy orvos. Mégis, ezek mindegyikéhez (is) értenie kell. Mint egy karmester, aki talán egy-egy hangszerrel elboldogul, mindegyikről kell tudni egyet és mást. Azonban ha klónozná magát, akkor sem tudná megszólaltatni saját erejéből a nagyzenekart. Vezényelni viszont tud, sőt, talán még zenét szerezni is. Kicsit így van ez a építésszel is. Talán nem véletlen hasonlat, hogy az építész igazából a megfagyott muzsikus, aki egy ilyen karmesteri szerep kimerevítője a tér és idő valóságában.

Nem minden rossz, ami perverz. A szépség sokszor pont a pervezitásától lesz igazán szép, és nem csak elegáns. Amikor az alkotó művészetnek szerves része, hogy túllép a másoláson. Ehhez pedig gyakran fel kell egy picit rúgni a szabályokat, a megfelelő arányban. Bátor kontárkodást igényel ez, valahogy úgy, ahogy Michelangelo szobrászként nekiállt freskókat festeni vagy bazilikát tervezni. A halála pedig az, ha széklábakat kell sorozatgyártani, mindig a leghitványabb alakra.

Pedig a bölcsészmérnökség igazából az emberi szellem fejlődését követi le.

Néha úgy érzem...

Néha úgy érzem, a legjobb lenne félre állni és otthagyni minden dolgot, amit másokkal, másokért, másokhoz igazodva végzek. Aztán arra gondolok, hogy ez nemcsak manapság, hanem általában is elég népszerű gondolat lehet ebben az országban.

Aztán arra gondolok, hogy az érzések nem mindig jó tanácsadók. Aztán arra, hogy mi ad értelmet az életnek, ha nem a küzdés maga?! Végül pedig az nyugtat meg, hogy az ilyen töprengések energiáját milyen jó lehet, ha inkább arra tudom fordítani, hogy minél jobban, gyümölcsözőbben, hatékonyabban, bölcsebben, kedvesebben, bátrabban tudjak végezni minden csapatmunkával kapcsolatos tevékenységet. És inkább megtaláljam az egyensúlyt az elvégzendő feladatok sorában.

A kivonulás egyébként is túl egyszerű volna.

A megoldás jóval szebben hangzik!

Jó film-e a Sztalker?

Egy nem túl meglepő dologgal kezdeném. Nagyon szeretem az elmélyült sci-fi műveket, amik a műfaj jó értelemben vett gyökereihez nyúlnak vissza. A sci-fi szerintem nem más, mint egy vászon. Egy környezet, ahol az utópiának nem kizárólag a misztikum, hanem minél inkább a tudomány és a filozófia teremti meg a táptalaj, a kellékeket, melyek segítségével valami mélyebb mondanivalót is képes bemutatni a szerző. Számomra a sci-fi nem azt a műfajt jelenti, ahol Űr van vagy időutazás vagy lézer fegyver. Sci-fi lehet bármi, ahol a matézis (tudomány) és a transzcendens (fikció) együtt ötvöződve elvisz bennünket a jól kiszámítható világunkból. Teszi ezt azért, hogy valójában mégis a mi világunkról meséljen el valamit, vagy vessen fel érdekes kérdéseket tiszta válaszok nélkül. A történet tárgya lehet a társadalom, lehet egzisztencialista filozófia. Lehetnek olyan kérdések, hogy hová tartunk, mit keresünk itt, mihez kezdenénk, ha nagyobb hatalmunk lenne mondjuk a technológia által. Vagy egész egyszerűen a gondolkodás intézményének legősibb kérdéseivel foglalkozik: magával az emberi lélekkel. Ebből az is következik, hogy egy jó futurisztikus ötlet az én értelmezésemben még nem feltétlenül lesz sci-fi. Ha ez az ötlet vászonná válik, amin a filozófia festeni kezd, na ott kezdődik az igazi tudományos-fantasztikus műfaj! Természetesen nem becsülök le semmilyen oldalhajtást, ami élvezhető lehet enélkül a réteg nélkül is. Csak az ilyesmit én más műfajnak tartom, például egyszerűen futurisztikus kalandfilmnek. Vagy divatos kifejezéssel élve: űroperának.

Gyorsan hozzáfűzném, hogy a jó sci-fi által boncolt mondanivaló lehet akár egy egyszerűnek tűnő társadalmi kérdés is. Tehát az én definícióm nem kizárólag a Kubrick-féle sci-fit tartja annak! És persze, önmagában egy művészien megkomponált filozofikus mű nem válik sci-fivé! Kell, hogy a tudományos szemlélet, igen, elsősorban a szemlélet, ötvöződjön benne a fantasztikummal. Ha az egyik hiányzik, akkor ott valami más hússal van dolgunk. De ha csak trükkösen meg is bújik a háttérben, miközben a mű szerves részét képezi, nos akkor már beszélhetünk sci-firől is akár. Ezt most mélyebben nem részletezném.

Ezen a ponton el is érkeztünk a Sztalker c. film egyik kulcspilléréhez. Mit jelent egy fogalom, tárgy, dolog, érzés nekem? Mármint nekünk, magunknak? Van egy véleményem, amit többé-kevésbé alkotni tudok valamiről. Némi gyakorlással ezt el is tudom mondani egy másik emberi lénynek. De megegyezik ez a tudattalan mélységében bennem létező, erről alkotott ősképemmel? A gondolatom, amit mesélek, tényleg az, amit a lelkem mélyén is gondolok? Ismerem-e magam igaz valóját egyáltalán?

Tarkovszkij nem egy könnyű műfaj. A Zóna mítosza, amire a Sztalker is épül (pontosabban csak részben épül), szintén nem az, de talán egy fokkal még emészthetőbb. A Sztalker pedig egy olyan adaptáció, ami valójában nem is adaptáció! Akkor ebben kéne először igazságot tenni valahogy. Ez nem fog menni, de leírom, én mire is jutottam ezzel kapcsolatban.

Először is elmondanám, hogy a háttér világról, a Zónáról voltak előzetes ismereteim a film megnézése előtt. A film létezéséről elég régóta tudok, amolyan „rajta van a listán” film volt nekem, amit valamikor majd egyszer meg kívánok nézni, a megfelelő időben. Ez az idő jött el tegnap. Korábban egy-egy képet, rövid jelenetet azért láttam már a filmből, és nem terveztem volna a megnézését még egyelőre, hiszen elég hosszú az a bizonyos „lista”. De ha így alakult, emésszük még egy kicsit!

Adott egy világteremtő alapmű, a Piknik az árokparton. Ez egy valódi, vérbeli sci-fi, mely úgy foglalkozik az emberiség és egy felsőbb világ, jelen esetben (valószínűleg) idegen civilizáció gondolatával, mint az avarban élő hangyák és egy piknikező család viszonyával. Az egyik szinte csak a másik szemetéhez ér fel, vagy talán még ahhoz se. Ezt a kérdést elég sokan boncolgatták azóta is, mégis, a Zónák, amiket ezek a „hátrahagyott szemetek” létrehoztak a kitalált világ Földjén, egy művészettörténeti jelentőségű allegóriának tekinthetők. Talán az ismeretlen, talán a transzcendens, vagy a saját projekciónk egy kiváló felületének foghatók fel leginkább? Mindenkinek egy kicsit mást jelenthetnek, valakinek egyszerűen új kiaknázható bányákat és terepet, kalandot és veszélyt a felfoghatatlantól. Akár több száz éve a még felfedezésre váró amerikai kontinens a konkvisztádoroknak. Valakinek pedig a lét újraértelmezésének helyét. A gondolat hatását még azok is érezhetik, a mű ismerete nélkül, akik egyszerűen a mainstream művészetet követik. Gyors példaként elég, ha a nemrég mozikban arató Star Wars VII. epizód mondjuk első fél órájára gondolunk. Sivár sivatagos bolygó, melynek lakói csak tengődnek. Az életüket meghatározó tényezők pedig olyan maradványok, melyek náluk sokszorta nagyobb léptékű szétszóródott háborús roncsok és csillaghajó alkatrészek. Így belegondolva ismerős hasonlat ez is egy kicsit a Zónára. Viszont a Zóna ennél sokkal több, sokkal messzebb áll az emberiség felfogásától, sőt, magától a valóságtól, a fizika ismert törvényeitől is! Zavar a térben, időben, és talán még a spirituális síkon is. Kiszámíthatatlanság, teljes ismeretlenség, olyan világ, ami mégis vonz magához sokakat. Ami talán közelebb visz bennünket olyan dolgokhoz, melyek megismerésétől fényév távolságra vagyunk, mégis így egy-egy kis darabot talán birtokolhatunk belőle. Vagy ezen a furcsa világon keresztül lelkünk egy nagyon eldugott szegletéhez is hozzáférhetünk talán. 

Tarkovszkij 1979-es filmes feldolgozása viszont a Zónáról szól, meg nem is. Persze, ad egy képet. A filmet egészében látva, nekem még tetszett is az a szál, hogy itt nagyobb misztikumban van a Zóna eredete. Meteorit, vagy nem. Igazából nem tudjuk. Ez sokkal erősebb és nyomasztóbb képet ad, mint egy idegen civilizáció piknikezésének maradványa a Föld bolygón. Tágítja a világ határait, méghozzá jól. Magáról a Zónáról, a hiedelmeken és a beszélgetéseken, néhány érdekes, és egy-két igen szép képkockán kívül viszont alig látunk valamit. És ez, ki kell mondanom: baj. Rontja a filmet. Persze részben okkal van ez így.

A Sztalker, mint film, pontosan az, amit a cím a Zónából kiragad. Nem a Zónáról szól, hanem sokkal inkább a sztalker személyéről. Ő a film felfogása szerint valójában a révész, aki a világok között átkel az utazókkal. Közben pedig maga is gigászi mélységeket jár meg. Jelen esetben inkább lélekben, mint fizikai valójában. Vállalt szerepe mellett pedig egy idő után a küldetéstudat tör elő belőle a felszínre, hogy miért is csinálja ezt az egészet egyáltalán? Talán azért csinálja, mert nem is bírna ebből kiszakadni, vagy talán azért, mert ahogy el is hangzik, hitet akar adni az embereknek. És ez a Sztalker c. film egyik kulcsmomentuma! A hit. A Zóna természetfeletti részéből ugyanis az egész film alatt, bár a feszültség megvan, de nem látunk szinte semmit! De mégis elhisszük, főleg a filmet eszközöknek hála, hogy ez egy másik világ, egy veszélyes és furcsa világ. Csak éppen nem látjuk a szemünkkel és nem halljuk a fülünkkel, néhány nagyon apró dologtól eltekintve. Helyette marad a hitünk, hogy a Zóna tényleg veszélyes és rendkívüli. És a végén, amikor szinte hirtelen eljutunk a kívánság szoba küszöbére, már azon gondolkodunk, hogy mi magunk is belépnénk-e oda egyáltalán? Szinte mindegy is, hogy a szoba hogyan nézne ki, hiszen legnagyobb valószínűséggel nem is látnánk ott semmi rendkívülit. Csak talán maga a kívánságunk teljesülne. Vagy nem. Mert az igazi, bennünk lévő mély kívánság nem az, amit tudatosan gondolunk. Hanem a tudattalanunk igazi valójának szembesítése.

A Sztalker, mint film, ezen filozófiai gondolatok mentén jó. Sőt, rendkívül jó. Ad egy amolyan mély pokoljárást, ahol egy kicsit, nem testi, hanem lelki szenvedéssel, mi magunk is alá szállunk kicsit egy másik világba. De az az igazság, hogy ennél nem is sokkal több. És ezt talán fáj is kimondani, de így van. Ha már Kubrick előkerült, nos, nem csak a 2001: Űrodüsszeia fest le egy nagyon hasonló pokoljárást, miközben azért az egy teljes értékű film is mellette (sőt, igazából rögtön három film egy filmen belül). Aki más műfajban látta például az Apokalipszis most c. filmet, különösen a rendezői változatát, és nem csak egy háborús filmet látott benne, az talán sejti, mit akarok ezzel mondani. Ott nem a Zónában járunk, hanem Vietnámban. Az a mi valós földünk. És az a világ mégis annyira hasonlóan szürreális, ahogy fokozatosan egy mély, pokoli dzsungellé változik, ahol az emberek már teljesen kifordultak magukból. Egy igazi pokoljárás, csak ott ehhez nem a sci-fi lenne a vászon, hanem a háború. De el kell mondnom, az a film ebből a szempontból is igazából: jobb.

Nem rossz film a Sztalker. Azért elgondolkoztam rajta, ha 100 átlagos földi halandót beültetnék rá bármilyen előismeret nélkül, vajon hányan látnának benne bármilyen mély értelmet, vagy hányan aludnának el rajta már a felénél. És ezzel nem az embereket degradálom. Mert a művészet kommunikáció, és ha úgy kommunikál, hogy nem az emberiséggel teszi, az nem hozzáad az értékéhez, hanem bizony, nagyon is elvesz. Ezt természetesen lehet pótolni igazi, mély rétegekkel. Ha egy film réteg film, attól még lehet sokkal kiválóbb, sőt! Nem lehet, vagy legalábbis nagyon-nagyon nehéz a többséghez egyszerre szólni. Mélyen szólni egy réteghez lehet. De nem mindegy, milyen az a réteg, és az sem, hogy mennyire mélyen, milyen sikerrel szólok hozzájuk. A Sztalker nem rossz film, de a rétege különösen kicsi, a felépítése pedig annyira sajátos, hogy még ennek a rétegnek is nehezen emészthetővé teszi. És nem csak a rohanó világ miatt, hanem egyszerűen távol áll az egészséges emberi működéstől a stílusa! Miközben tele van igazi, elgondolkodtató értékekkel.

Ha a saját vélekedésem mértékét megvonnám, a film kb. negyede az, ami tényleg az igazi, mély, erősen spirituális sci-fi, melynek klasszikus és jól elkészített mondanivalója is van. A maradék 75%-a viszont mindenképpen felemás. Hozzá tesz egy kicsit a Zóna alapvilágához, de sokkal többet el is vesz belőle. Ez pedig az én szememben gyengesége a filmnek. A gond pedig ezzel az, hogy ha a mi Tarr Bélánkra vagy hasonszőrű művészekre gondolok, a nagyobb hatása sajnos ennek a 75%-nak van az utókor számára. Mondom ezt úgy, hogy a film fele-háromnegyede sem rossz, inkább csak eléggé sajátos. Ebben a részben is vannak értékek, képi megoldások néhol, melyek ügyesek. De azt semmiképpen nem tudom elfogadni, hogy a kor technikája okozza a film gyengeségeit, de azt sem, hogy formabontó beállításokat alkalmazna! Van sok jó eszköz benne, a szoba záróképe például elég erős, mint egy kiváló festmény. Nekem az újkori németalföldi festészet ugrott be róla. De a film egy része sajnos nem lesz több erős agonizálásnál. Néha eljutunk valóban mély kérdésekig, és persze kell a felvezetés, hogy meglegyen a nyomasztó légkör. Csak hogy ilyen nyomasztó légkört például Sidney Lumet már az '50-esévekben is létre tudott hozni, úgy, hogy ezek még élvezetesebb filmek is voltak emellett! Kubrickról, vagy a későbbieket nézve akár Nolanről nem is beszélve.

Gondban vagyok az értékelésnél. Az eredeti mű, a Zónák világa, a bennük rejlő háttér és kiaknázatlanság sokat ad. És a Sztalker c. film sem rossz, sőt. Egy része nekem igen tetszett, de ettől nem lesz egy 8-9-es film a klasszikus tízes skálán. Egyszerűen nem lehet más filmek mellett. Többet is ad, de úgy érzem, egy kicsit önző film is, mely adaptációnak álcázza magát, miközben igazából a kiinduló művet vászonként használja saját mélységeihez. A képek mégis sokszor jók, de azért nem mindenhol, és nem csak a kor színvonalával összevetve. A színekkel való játszás például amilyen egyszerű, mégis annyira tetszetős. És igen, tény, kiindulási alap, klasszikus. Merítésre, rendezők oktatására azért kiváló, még ha ebből táplálkozva sokszor „szörnyszülött” filmek is születnek. Vagy egy erős rész, viszont van egy sokat markolni akaró hosszú felvezetése a filmnek, ami az én gyarlóságomon elbukik. Miközben az alapmű még mindig igazából várja, hogy valaki rendesen, mélyen, igényesen megfilmesíthesse. Lassú, kínszenvedéses orosz csehovizmus, csak éppen nem annyira hatásos ez a rétege, mint lehetne. Más részről viszont hoz valami egyedit is. Általában úgy adok egy filmre tíz pontos értékelést, hogy a saját világában értékelem, a saját műfajában, vagy a műfajteremtő, akkor kicsit érzésből abban, hogy mit is festett fel nekem a megnézéssel. Ez azt jelenti, hogy nem érdemes mindig az azonos pontszámú filmeket összehasonlítani egymással, hiszen attól még egy film lehet mélyebb, csak éppen mint film nem biztos hogy jobb is. Például nem nézné újra az ember egy hosszú téli estén. Vagy úgy érzem, az ötletet valaki más, más környezetben megcsinálhatná akár jobban is. A Sztalker esetében még meggondolom, de a sajátos atmoszférikus világát nézve, ezen a sajátos sci-fi „alműfajon” belül egy erős közepesnek tudnám értékelni. Az erősebb lelki vonala miatt azért ez lemozdul pozitív irányba, de nem tudnék jó szívvel többet adni rá 10/6 pontnál. Gyors magyarázatnék, az én skálámon a 10/5 jelenti a pro-kontra egyensúlyban lévő filmeket, amik vagy „elmegy, de szürke”, vagy „teljesen átlagos rendkívüli elemek nélkül”, vagy „annyira jó és rossz is egyszerre, hogy az pont egyensúlyban van”. Kicsit úgy érzem magam, mint az eredeti Szárnyas fejvadász c. filmnél. Jó, vannak mélységei, atmoszférája, de én nem érzem kimagaslónak. A Szárnyas fejvadásznál viszont a Sztalker erősebben divergál, amitől egy kicsit szétesettebb film is lesz. És az összehasonlítás komolysága miatt (a Blade Runner nálam 10/7-es film) megjegyezném, hogy a két film elkészülése között összesen három év telt el.

burkini, avagy a nyári strandok ősellensége

Érdekes világot élünk abban a korban, mely felvilágosult műveltségére akar a legbüszkébb lenni. Pedig korunk igazi szimbóluma talán sokkal inkább a pótcselekvés és a tömegek ámítása.

Nyugat-Európa egyik égetőnek mondott problémája, melyet a széles lakossággal karöltve kíván valami nagy relevációs tudatban megoldani, nem más mint az úgynevezett burkini viselésének betiltása. Groteszkül hangzik, mint egy Monty Python jelenet a hetvenes évek elejéről, de most, 2016-ban tényleg igaz. A burkini ugyanis nem más, mint egy kifejezetten muzulmán vallásgyakorló hölgyek számára készített fürdőruha. A megfogalmazás vallási részének uszító reflexén kicsit túllépve, mégis mi is képezi a tiltás tárgyát?

A muzulmán gyakorlók körében a fürdőruha léte azért is meglepő, mert ezen vallás gyakorlói között a legkevésbé sem szokás, hogy a hölgyek strandokra járjanak. Európa viszont más tészta, különösen, ha egy felvilágosultabb iszlám keretében egy nagyobb csoport tiszteli és érti a hagyományokat, de azokat aktualizálva, a mai élet mindennapjaihoz igazítja úgy, hogy az értékeit próbálja megtartani. A hithű muzulmán hölgyek az otthonukon kívül nem mutatkozhatnak fedetlenül, és ez igaz egy demokratikusabb, kényszer nélküli muzulmán közösség tagjaira is. De van szemük és követik a nagyvilág lehetőségeit, mert nem mind olyan fundamentalisták, akik a fejükben létező önkényes ideák beteljesületlensége esetén legszívesebben felégetnék maguk körül a világot. Ezért a radikálisabbak mellett bizony időről időre felmerül az igény, hogy a vallási normáik közé beolvaszthassák például a nyugati civilizáció kívánalmait is. Ez pedig annyira nem ördögtől való, hogy a felvilágosultabb keresztény felekezetek vagy akár a buddhisták is általában ugyanezt teszik, amikor teljes természetességgel használnak a templomban digitális orgonát vagy okostelefonos alkalmazást az imakönyv hurcolása helyett.

A burkini ugyanis egy teljes testet fedő fürdőruha. Olyannyira, hogy inkább emlékeztet egy búvár ruhára, mint a nevében utalt bikinire vagy a burkára. A szűken vett arc kivételével mindent, hajat, állat, vállaktól a bokáig vagy talpig fedi az egész testet, amolyan fürdőruha anyagként. Hogy veszélyes vagy kirívó lenne, az erkölcsi megítélés kérdése, ha valaki szerint a monokinis vagy nudista strandolók esetleg sokkal természetesebbnek hatnak. De ha a búvárokkal jól megvagyunk, nos, ahhoz képest ugyan semmi különlegeset nem hordoz magában a burkini sem. Talán csak annyit, hogy olyan vallásukat megbecsülő hölgyek is mostantól megjelenhetnek a fürdőhelyeken, akiknek idáig erre egyáltalán semmi módjuk nem volt! Persze csak akkor, ha megbékélnek ezzel az egyezményes lehetőséggel, mert egyes muzulmán radikálisok szerint a burkini, úgymond, nem szabályos.

Furcsa módon tehát a viselői talán a sokat emlegetett integrációhoz a legközelebb található hölgyek. És persze lehet, hogy egyes politikai irányzatok egyenesen nem is tekintenék embernek ezeket a hölgyeket addig, amíg mondjuk nem vonulnak fel évente az európai nagyvárosok utcáin különböző más kisebbségek szexuális jogaiért tüntetve alkalomhoz illő öltözékben. De ettől még ők kifejeznek egy teljesen tiszteletben tartható identitást, annak is egy felvilágosultabb nézetét, miközben ők is igyekeznek részt venni a nyári meleg és a tengerpart adta gyönyörökben.

Emlékezve a szörnyű párizsi merényletek tanulságára, vagy előtte francia karikaturisták ellen elkövetett merényletekre, sokat emlegettek akkor egy Voltaire idézetet. Nem értek egyet a véleményeddel, de meghalnék azért, hogy kimondhasd. Aztán egy-két évvel később ugyanezen személyek hazudtolják meg ugyanezen elvet. Keresve egy olyan ellenség képet, melyre uszítani lehet, mert a magukat felvilágosultnak tartó civil szemek számára furcsa a jelenség, tudniillik hogy búvárruhában nem, bikiniben igen. A bölcs vezetők pedig nyugodt lelkiismerettel dőlnek hátra, hiszen ők csak elviekben alkalmazzák ezt a 30-as és 40-es évekre igazán jellemző ideológiai húzást, de mivel ezt most csak amolyan kis kommunikációs trükköcske, komolyabb veszélyek és áldozatok nélkül, ezért természetesen megengedhető. Még Machiavelli elveire sem kell hivatkozni, tudniillik arra, hogy „a cél szentesíti az eszközt”.

És ahogy kezdtem, mindez okában talán a tömegek ámítása fekszik. Mert ahogy Sánta Ferenc után szabadon azt Latinovits is prezentálta, a tömegek korát éljük, amely tömeg nem táplált még olyan illúziót saját magáról és önnön szerepéről mint éppen ma. Vannak akik robbantgatnak, szórólapot osztogatnak, de akik a mindennapokban élnek, „szuszognak”, az az érdekes, hogy velük mi lesz. Nekik kell azt a csontot dobni édesgetésül, hogy aztán választott vagy éppen kinevezett gazdáik kezében ott felejtsék azt a bizonyos szakadásra hajlamos pórázt. Ilyen csontok pedig lehetnek sokfélék. Lehet egy torzításokkal spékelt és manipulatív kampány, akár magyar módra. Lehet ostobán túltolt, túlzott uszításban gyökerező, bár szintén nem teljesen alaptalan reflexekre építő félresikerült szavaztatás, angol módra. Vagy lehet teljesen otromba és aljasan kiforgató, józan észt messziről kerülő hamis gumicsont, francia módra.

egy propozíció

Elég nagy feladat jutott eszembe. De egyelőre nincs igazi ötletem, hogyan kezdhetnék hozzá. Pedig elég jó korszakomban lehetek most hozzá, de maga a szikra még hiányzik a kanóc égetéséhez.

Arra gondoltam eredetileg, hogy kiadva egy kis terhet magamból, próbálok írni egy kis emberi lélekrajzot. Kicsit figyelve a személyiség jegyekre, az összefüggésekre és a sokszor nagyon elszomorító következményekre. A téma pedig érdekes, bár elsőre ezt sokan talán nem gondolnák, pedig az és igen aktuális is napjaink kicsi Magyarországán. Ez pedig a lappangó nárcisztikus vonások és a romboló önsajnálat lenne.

De aztán rájöttem, hogy erről nem egy hosszú és velős, a saját keserű tapasztalataimmal, ismereteimmel és „nagyképű” intuícióimmal terhes bejegyzést kéne írni. Ez nem lenne jó, és talán átlendülnék közben a korlát túloldalára. Vagy legalábbis ezzel vádolható, félreérthető lennék. Arra is rájöttem, hogy bár nem is ilyen konkrétan, de árnyalva azért már körüljártam a témát én is, és nálam sokkal szakavatottabb emberek is. Egy ilyen bejegyzésben ezért elharapózna a saját siralmam. No nem pont ezen az önsajnáltatós módon, remélem. De valami építkezős, teherlerázós módon. Ez pedig így túl laposnak tűnne. A saját nyomorult perfekcionista fellángolásom ezt meg úgysem engedné!

Az igazi feladat viszont mégis ebből indul ki, de egyúttal egy kis kihívást is rejt magában. Az igazán szép ugyanis az lenne, hogy ezt valahogy egy versben, esetleg elégikus költeményben vissza lehetne adni! Mosolyogtató a gondolat, de nemcsak érdekesebb így a kihívás, hanem talán tartalmasabb, saját szunnyadó szorongásaimnak is kedvezőbb lenne az eredmény. Amennyiben sikerül!

Nem arról lenne szó, hogy egy ilyen szereplőt tartalmazó történetet kellene rímekbe faragni! A gondolatmenetet, az érzéseket, ezt a gyakori, de mégis nehezen érthető és furcsa, idővel önpusztító attitűdöt kellene valahogy visszaadni, változatos képeken keresztül, természetesen némi esztétikai élmény társaságában.

És az ellenérvek a feladatra? Ha vak vezet világtalant, mindkettő gödörbe bukik. Azonkívül ahogy korban bölcsülök, egyre egészségesebb kritikával illetem alkotói képességeimet. Lehet, hogy többé-kevésbé lendületes ügetés után meg tudnám ugrani legalább az akadálypálya egy részét, valami közepesen elfogadható idővel. De egy óvatos, nyilvánosságot kerülő kísérletnek érdemes lenne nekiállni. Végső soron pedig egy apró, mellékes plusz jövedelemként kapnék a csokor tetejére egy kis óvatos díszítő szalagot: önismeretet.

szintek

Acsarkodni állati.

Érvelni emberi.

Érezni angyali.

embernek lenni

A héten valaki hitvallásszerűen határolódott el egy rövid beszélgetésben olyan dolgoktól, melyek alapvető emberi értékek kéne, hogy legyenek. Szerinte ciki és lenézendő, ha valaki dolgokat komolyan végez, ha őszinte és következetes, ha értelmet és célt keres a munkájában, életében. Igazából maga az, ha megpróbál tisztán küzdeni. Nem részletezném bővebben.

Sokszor bukunk, sokszor hibázunk. Jómagam pedig különös perverzióval szeretek magamban, a felfogásomban hibát keresni. Hogy talán én rontom el?!?

Aztán, pár nappal később, érdekes módon egy hetekkel korábbi impulzusból kaptam meg a választ és a megnyugvást. Ez pedig Rudyard Kipling "Ha" c. verse. Szinte tökéletes hitvallás arról, hogy ember. Ha Madách Ember tragédiája teszi fel a kérdéseket és kelti a töprengést, nehezen fogadható válaszokkal, akkor erre Kipling képes odatenni egy kerek egésszé lezáró pontot.

A linkelt Wikipedia oldalon jelenleg Kosztolányi Dezső fordítása olvasható, de érdemes a másik fordításnak is utána járni.

A közgazdaságtan törvényei

Az 1900-as évek elején Vilfredo Pareto, a tekintélyes olasz közgazdász
egy közgazdaságtani konferencián Genfben tartott előadást, s eközben ismételten és hangosan félbeszakította befolyásos kollégája, Gustav von Schmoller. Von Schmoller, aki a berlini egyetemen lévő trónusáról irányította a német tudományos világot, leereszkedő stílusban folyton ezt kiabálta be: „De léteznek-e törvények a közgazdaságtanban?”

Pareto főúri neveltetése ellenére nem sokat adott a külső megjelenésére, állítólag a Trattato di Sociologia Generale című monumentális munkájának megírásakor egy pár cipője és egy öltönye volt. Így könnyű volt számára a következő napon koldussá változni és von Schmollert az utcán megszólítani.
„Elnézést, uram, meg tudná nekem mondani, hogy hol találok egy olyan éttermet, ahol ingyen lehet enni?" - fordult hozzá Pareto. „De kedves uram, ilyen éttermek nincsenek. Viszont itt a sarkon van egy hely, ahol jó ételt kaphat olcsón” - válaszolta von Schmoller. ,,Na ugye, hogy léteznek a közgazdaságtanban törvények!” - mondta erre Pareto, és diadalittasan felnevetett.

-- Barabási Albert-László: Behálózva

statisztika és manipuláció

Következzék egy nem szokványos október 23-as bejegyzés.

Mert korunk tán legvitatottabb európai kérdése a bevándorlás és a vallás, vagy alighanem Európa és az iszlám kapcsolata.

Nézzünk egy kis németországi adatot egy néhány hete a médiában közzétett beszélgetésből (youtube link a kép mögött):




A kérdés tehát, mennyire értettek egyet a felmérésben résztvevők a fenti, a német politikában elhíresült tételmondattal. Érdemes megnézni, kelet és nyugat összehasonlításánál milyen magyarázatokkal jöttek elő a beszélgetésben résztvevők. És tény és való, a volt NDK területén általában radikálisabb véleményeket hallani... vagy attól függ, melyik hírforrást nézzük. Mert a Pegida mozgalmak bázisai valóban ott vannak, de szintén tiltakozik a bevándorlást az utóbbi hónapokban keményen megszenvedő Bajorország, és azért gyulladnak ki migráns szállások helytől függetlenül. De kanyarodjunk vissza a fenti adatokhoz.

A legfőbb magyarázat a fentiekre, kelet és nyugat viszonyára, hogy a volt NSZK azért közelebb érzi magához az „európaiságot”, így az annak részévé vélt multikultúrát is. Nem sokkal nagyobb arányban, de kimutathatóan. Érvelnek azzal, hogy a nyugati országrészben jóval régebb óta létezik bevándorlás, ezért az emberek azt megszokták, keleten pedig nagyobb a félelem az ismeretlentől.

És akkor a kulcs a kérdéshez talán pont ez lehet: a bevándorlás és az iszlám terjedése ezek szerint a volt NSZK területére jellemző? A sugalmazott válasz az igen. Tegyünk fel egy érdekes kérdést: a (nyugati) német lakosság hány százalékát teszik ki az iszlám hitűek? A választ elég könnyű megtalálni. Még egy rávezető kérdés: az iszlám hitű németek vajon hogyan válaszoltak a fenti kérdésre? Aztán próbáljuk meg összevetni ezt a számot a kelet és nyugat közti differenciával.

Természetesen ez mágia. Társadalmi kérdésekben statisztikai korrelációkra hagyatkozni pedig veszélyes! Miközben a helyes helyzetrétékelés pedig szükséges. Néhány vélt igazság viszont rendszeresen önálló életre kel, sokat ismételgetve pedig beférkőzik, hosszútávon torzít és mérgez. Ahogy tették azt ilyen indokokkal a múlt század szélsőséges eszményei apáink és nagyapáink életével.

De próbáljunk kicsit jobban keresgélni, nehogy egy saját feltételezéssel abba a hibába essünk, hogy az emberek bevándorlásról és vallásról alkotott elképzeléseit egyetlen vonal mentén tokozzuk be. Mert lehet, hogy a tapasztalás és az élet valós megélése inkább a válasz, és nem az ideológiákkal való takarózás néhány monitor mögött egy szobába zárt íróasztalon.

Lehet találni, időtől függetlenül további adatokat, kelet és nyugat közötti demográfiai eloszlásokról, vallási megoszlásról. De ha csak kicsit kinyitjuk a szemünket, a legegyszerűbb wikipédia forrásnál egy igen sokatmondó ábrára lelhetünk (ld. balra). Akkor talán pont fordítva igaz?

És ennek hála, talán tovább erősödik bennünk a gondolat, hogy az élet megélése bizony többet jelenthet elvont véleményeknél és szakértéseknél. És ez igaz lehet a manapság igen népszerű tolerancia-kérdés értelmezésében is.

Talán hasonlót tapasztaltunk, ahogy a hetek teltek, a problémák pedig országról országra terjedtek. Ezzel párhuzamosan pedig a problémára adott válaszok is szépen lassan, helyről-helyre átalakulni látszanak.

Mondhatnám úgy is, ilyen kijelentéseket tenni annyira értelmes, mint Nagy Imréről nyilatkozni, hogy kommunista volt-e vagy sem.

Valahogy ez az indirekt propaganda természete.


Ez volt a nem szokványos október 23-as bejegyzés. Pedig valójában az. Van, ami azóta csak átöltözött.