Villon bitófája

Francois Villon híres és hírhedt akasztófa négysorosa hálás téma. Több fordítás is készült hozzá, József Attilától Illyés Gyuláig, míg el nem jött a merészen eredeti XX. századi „magyar Villon”, Faludy György.

Bővebben itt található hozzá egy kis háttér, illetve a bejegyzés végén a szerintem két legjobb végletet, az Illyés és a Faludy-féle fordítást megosztom én is. Egy szép kis gyűjtés található még itt.

Addig-addig gyűjtögettem a változatokat, hogy bár a francia szókincsem tíz szónál is kevesebb, de végül én magam is nekiálltam a saját magyaros értelmezésemnek. „Fordításnak” ha úgy tetszik. Hamar világossá vált, hogy több oldaláról fogható meg a jószág, ezért nem is álltam meg egy változatnál. Öt lett belőle. Mindegyik kicsit más. Valamelyik a szavankénti fordítás és a rímek felé próbál fordulni, némelyik erősen merít más fordításokból, és van olyan is természetesen ami inkább a saját botor stílusomban próbál egy-egy olvasatot visszaadni. Szóval van naturális, bohókás, de még botor prófétisztikus próbálkozás is. Tervezett is és ösztönös is, „miért is ne” kipattanások. És aztán kiderült, hogy az egész egyben is érdekes elegyet alkot.

Villon bitófája
(variációk)

Francia vagyok, Párizs ellett
Ott születtem Pontoise mellett
Nyakam köré kötél termett
Bélsaram már nyugodt lehet

Francos földem megpecsételt
Párizs köpött porból éltbe
Vékony szál mely tart belőle
Férgek alá húz le mélybe

Francia vagyok, inkább voltam
Párizs, Pontoise, ki emlékszik
Kender hurkol, inam vérzik
Testem zsírját hörgöm holtan

Francia jellem adta lelkem
Párizs testem, s Pontoise vérem
Rojtok bomlása számítja végem
Hátam súlyát nyögi éltem

Mocskos Párizs útján élve
Nyugvón térve francos létbe
Emberöltnyi hurkon végre
Megpihenhet testem vége

(Budapest, 2016.09.11.)

És végül egy kis rendes irodalmi összevetésben jöjjön egyazon Villon négysoros két külön fordításban.
Először Illyés Gyula fordítása, ahogy egy '69-es Villon kötetben felleltem:

A felakasztását váró Villon négy sora

Francia vagyok, csak ez kellett,
Párizs szűlt (Pontoise mellett);
Rőf kötél súgja majd fejemnek,
Hogy mi a súlya fenekemnek.

És végül a '37-ben gyökeredző Faludy György-féle többször kiadott és időnként meg is semmisített gyűjteményből:

NÉGYSOROS VERS,
melyet Villon halálítélete szélére írt

Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.

hangulat

Hazavágyó

Forog bennem, csak lassan-lassan ül le
a fölkavart lélek. Későre jár.
Már otthon is meleg kéményeinkre
tapadt az éj. E csontig-más határ
hasonlatokkal hízeleg:
a lombok közt fürtös csillag-sorával
gubbaszt a hullámos Mecsek.

Csorba Győző, Római vázlatok

A közgazdaságtan törvényei

Az 1900-as évek elején Vilfredo Pareto, a tekintélyes olasz közgazdász
egy közgazdaságtani konferencián Genfben tartott előadást, s eközben ismételten és hangosan félbeszakította befolyásos kollégája, Gustav von Schmoller. Von Schmoller, aki a berlini egyetemen lévő trónusáról irányította a német tudományos világot, leereszkedő stílusban folyton ezt kiabálta be: „De léteznek-e törvények a közgazdaságtanban?”

Pareto főúri neveltetése ellenére nem sokat adott a külső megjelenésére, állítólag a Trattato di Sociologia Generale című monumentális munkájának megírásakor egy pár cipője és egy öltönye volt. Így könnyű volt számára a következő napon koldussá változni és von Schmollert az utcán megszólítani.
„Elnézést, uram, meg tudná nekem mondani, hogy hol találok egy olyan éttermet, ahol ingyen lehet enni?" - fordult hozzá Pareto. „De kedves uram, ilyen éttermek nincsenek. Viszont itt a sarkon van egy hely, ahol jó ételt kaphat olcsón” - válaszolta von Schmoller. ,,Na ugye, hogy léteznek a közgazdaságtanban törvények!” - mondta erre Pareto, és diadalittasan felnevetett.

-- Barabási Albert-László: Behálózva

Az életben...

Az életben, ha szépen haladnak a dolgok, én is szépen éldegélek billentyűk ütögetése nélkül. El kellett telnie egy-két évtizednek, amíg idáig eljutottunk, most viszont ilyen korszak van. És ez jó. Persze a folytatásos történetek folytatásainak a rovására megy ez egy kicsit, de talán egyszer befejeződnek ezek is. A régi dolgok feltöltögetése is startpisztolyt vár már jó pár hónapja. Talán ide is eljutunk egyszer.

Most viszont élvezzük a hivatalos és boldog házasélet napjait. És ez jól van így.

Talán a tudománnyal kicsit szorosabbra font kapcsolatom hiányzik. Talán. Viszont jóval kevesebb a motivációm ebbe az irányba, ha egészségesebben megvannak testi és lelki szükségleteim. Az elkövetkező évtizedekben még ki kell alakítani egy egészséges viszonyt ezen a téren. Van érdeklődés, és egy pontig ez nagyon hajtja az embert, egy pont után viszont valahogy kiveszik a lényeg. Az a megismerési öröm, melynek helyét a futószalag váltja át. A szalag mellett pedig nem szívesen áll az embert, ha nem szükséges ott állnia és vannak jobb és hasznosabb helyek is. Ezeket még meg kell találni, amazzal a viszont pedig ki kell alakítani.

Mivel manapság mindenki idézeteket küld, a témába vágóan ezért én is megosztok egy talán kicsit kevésbé ismert, de - szerintem - húsba vágó véleményt:

„Tudós vagyok, és tudom, mit jelent valamit bizonyítani. De az ok, amiért a gyermekkori nevemen hívom magam, az az, hogy emlékeznem kell arra, hogy egy tudósnak pont olyannak kell lennie, mint egy gyermek. Ha valamit lát, akkor azt kell elmondania, amit lát, akkor is, ha az az, amire számított, hogy látni fogja és akkor is ha nem. Először láss, azután gondolkozz, majd ellenőrizz. De először mindig látni kell. Máskülönben mindig azt fogod látni, amire számítottál. A legtöbb tudós elfelejti ezt.” - Douglas Adams: Viszlát, és kösz a halakat