nagytekintetességű és nagytiszteletű mini beszéd vázlat

Kedves Barátaim!

Küldetéseink vannak, küldetésünk van. Fontos, és húsba markoló küldetésünk! Sok az akadály, sok lehet a kétely, de ezt nekünk akkor is teljesítenünk kell, hangozzék bármily banális módon ez most nekünk.

El kell mennünk az emberekhez, segítenünk és támogatnunk kell őket.
Ezt kell tennünk!
Segítsünk nekik, álljunk mögöttük nehéz perceikben, és tegyük számukra, és így számunkra, sőt, egyben unokáink számára is jobbá ezt a világot!

De ez nem egyszerű feladat, nem egyszerű, ámde nemes küldetés!

Két területen kell fegyverkeznünk. Ezen a kettőn, kedves barátaim, ha magasra képzitek magatokat, nem lesz előttünk akadály, csak talán nagyon-nagyon erős falak, amik elénk állhatnak.

Először is, rendezzétek soraitokat!
Ki tudna segíteni a környezetén, ki tudná megváltani maga körül a világot, ha önnön gondjai, problémái mardossák kívül és belül. Adjatok támaszt egymásnak, erősödjetek meg testben és lélekben! Vak nem vezethet világtalant, de ti, kedves barátaim, ti okos, szívós és ravasz módon támogatjátok majd egymást, és energiáitokat a széles kerek világra is kiterjeszthetitek majd örök áldásul!

És másodszor, tudjátok jól eladni az embereknek, amit adni akartok nekik!
A segítség fontos, hálás feladat. De nem mindig vágynak rá azok, akik rászorulnak. El kell nekik magyarázni, hogy ők is akarják! Talán nem hiszik, de valójában tudniuk kell, és tudni is fogják, hogy belőletek, kedves és mélyen tisztelt barátaim, belőletek majd igazi erőt meríthetnek, igazi tanácsokat, igazi támogatást kaphatnak majd, és ezeket szolgálhatják majd közös dicsőségünkre. Mindannyiunk üdvére, sőt, unokáink üdvére is.
De nem bízhattok mindent a véletlenre, ezért amikor segíteni indultok, először mutatkozzatok passzív szemlélőnek! Térképezzétek fel a lehetőséget, majd gyakoroljatok empátiát. Be kell csomagolni az adományaitokat a megértés és a részvét köntösébe. Mert ha megértők vagytok az emberek felé, ha csak együtt éreztek velük csacskaságaikban, akkor kivívjátok rokonszenvüket és aztán majd számítani is fognak rátok!

Ne feledjétek kedves barátaim!
Az aratnivaló sok, a dolgos kéz kevés. Legyünk hát szaporák! És mindannyiunk közös üdvére, dicsőségére, sózzuk meg együtt a mi közös életterünk lakomáját, és akkor mi mindannyian, együtt, egy új és csodálatos világot, egy fényesebb és sikeresebb jövőt építhetünk majd. Magunknak, de főleg utódaink örömére.

Fogadjátok meg tanácsaimat drága barátaim, és együtt így csodákra leszünk képesek!
Legyen áldás a mi nagy közös munkánkon!

egy propozíció

Elég nagy feladat jutott eszembe. De egyelőre nincs igazi ötletem, hogyan kezdhetnék hozzá. Pedig elég jó korszakomban lehetek most hozzá, de maga a szikra még hiányzik a kanóc égetéséhez.

Arra gondoltam eredetileg, hogy kiadva egy kis terhet magamból, próbálok írni egy kis emberi lélekrajzot. Kicsit figyelve a személyiség jegyekre, az összefüggésekre és a sokszor nagyon elszomorító következményekre. A téma pedig érdekes, bár elsőre ezt sokan talán nem gondolnák, pedig az és igen aktuális is napjaink kicsi Magyarországán. Ez pedig a lappangó nárcisztikus vonások és a romboló önsajnálat lenne.

De aztán rájöttem, hogy erről nem egy hosszú és velős, a saját keserű tapasztalataimmal, ismereteimmel és „nagyképű” intuícióimmal terhes bejegyzést kéne írni. Ez nem lenne jó, és talán átlendülnék közben a korlát túloldalára. Vagy legalábbis ezzel vádolható, félreérthető lennék. Arra is rájöttem, hogy bár nem is ilyen konkrétan, de árnyalva azért már körüljártam a témát én is, és nálam sokkal szakavatottabb emberek is. Egy ilyen bejegyzésben ezért elharapózna a saját siralmam. No nem pont ezen az önsajnáltatós módon, remélem. De valami építkezős, teherlerázós módon. Ez pedig így túl laposnak tűnne. A saját nyomorult perfekcionista fellángolásom ezt meg úgysem engedné!

Az igazi feladat viszont mégis ebből indul ki, de egyúttal egy kis kihívást is rejt magában. Az igazán szép ugyanis az lenne, hogy ezt valahogy egy versben, esetleg elégikus költeményben vissza lehetne adni! Mosolyogtató a gondolat, de nemcsak érdekesebb így a kihívás, hanem talán tartalmasabb, saját szunnyadó szorongásaimnak is kedvezőbb lenne az eredmény. Amennyiben sikerül!

Nem arról lenne szó, hogy egy ilyen szereplőt tartalmazó történetet kellene rímekbe faragni! A gondolatmenetet, az érzéseket, ezt a gyakori, de mégis nehezen érthető és furcsa, idővel önpusztító attitűdöt kellene valahogy visszaadni, változatos képeken keresztül, természetesen némi esztétikai élmény társaságában.

És az ellenérvek a feladatra? Ha vak vezet világtalant, mindkettő gödörbe bukik. Azonkívül ahogy korban bölcsülök, egyre egészségesebb kritikával illetem alkotói képességeimet. Lehet, hogy többé-kevésbé lendületes ügetés után meg tudnám ugrani legalább az akadálypálya egy részét, valami közepesen elfogadható idővel. De egy óvatos, nyilvánosságot kerülő kísérletnek érdemes lenne nekiállni. Végső soron pedig egy apró, mellékes plusz jövedelemként kapnék a csokor tetejére egy kis óvatos díszítő szalagot: önismeretet.

szarkazmus

Barátok, kollégák, ebéd után telt gyomorral a közértben beszélgetnek.

 - Azt olvastam múltkor, hogy egy kutatás szerint a szarkazmusra hajlamosabb emberek általában okosabbak. Illetve, a gyakori szarkazmus a magasabb intelligencia jele.
 - Hű, én sokat csinálom. Akkor én okos vagyok!
 - Jaja, én meg aztán abszolút sokat, akkor én még okosabb vagyok?
 - Hát... Ja.

belégzés...

A nap mottója:

„Harag nélkül nagyon nehéz valódi megbocsájtásra jutni.”

És az a helyzet, hogy ez igaznak tűnik.