június 4.

Korábbi blogomban (igen, az azóta technikai jobb létre szenderült loserock.freeblog.hu blogon) minden évben igyekeztem elkövetni valamit megemlékezés jelleggel ezen a napon. Vers, kép, idézet, dalszöveg vagy videó formájában, az adott évi hangulatomnak megfelelően.

Idén egy kicsit máshogy lesz a dolog. Nagyon röviden, néhány apró gondolatomat próbálom összeszedni a nappal kapcsolatban.

Buszon a munkából hazafelé, kedves és hozzám hasonlóan ifjú kolléga megkérdezte, vajon milyen rendezvényt tartanak a budai hegyek lábánál. A busz ablakából látszódott egy néhány tíz fős csoport, jelképes rendőri biztosítás és egy szónok társaságában. Tömött buszon válaszoltam, hogy gondolom egy „szokásos”, június negyedikei megemlékezést látunk. „Miért, mi van június negyedikén” -- kérdezte lelkes és ifjú kollégám. Rövid célzásokat tettem a zajos busz tömegében, valami olyasmit, hogy „hát június negyedike van, valóban, az évforduló miatt, ugye...”. Értetlenkedett -- „csak azt hittem, valami biztos történt, vagy valami általánosan ismert dolog...” -- én meg kicsit kerekedő tekintettel merültem sorsomba a busz forgatagában, múltszázadi költők dunai szokásához hasonlatosan pörögtek előttem az ősök, sejtjeim mélyéről.

„Június negyediket, Trianon évforduló.” -- nyugtáztam megértő ajakmozgással. Nem tudtam, kínos döbbenet, vagy valami zavar kísérte inkább ezt, vagy csupán ezzel palástolódott, hogy nem tudta tisztán kivenni a szavakat a berregő motor mellett. Némi mentegetőzés -- „csak azt hittem, valami fontos” -- majd még zavarodottabb arc, mint aki rádöbbent, hogy görcsösségében nem éppen ezt akarta mondani. Magamban pedig nem tudtam eldönteni, hogy agyamban tovább játszott képzeletbeli párbeszédet „semmi baj” vagy „ejnye” szavakkal folytattam volna-e.

Mit jelent manapság június negyedike? Nem kiemelt napi dátum, mely mellett sokan elmennek, sokan görcsösen érvelnek begyöpösödött napokról, sokan világfájdalmuk jelképekén tekintenek rá. Mások korszerűsíteni, új tartalommal megtölteni próbálják.

Szomorú igazság, hogy az áldozat nem bújhat el. Lehet ezt tompítani kiforgatott, megfelelési kényszerekből építkező hamis filozófiákkal, de ez mit sem változtat a történelmen. Eret vágtak saját nemzetünkön. Sok ilyen eret vágtak már, sokat kihevertünk, sokat kinőttünk, de a legtöbbet soha nem volt időnk meggyógyítani. Ezer év alatt számtalanszor pusztult a nép is, az ország is. Generációk munkái, melyeket valahogy, ha más formában is, de pótolt az utókor. Volt tatár népirtás, török vész, Habsburg sarc. És volt Trianon. Diplomáciai csonkítás, ellehetetlenítés. És ez maradandó, milliónyi emberi sorsban maradandó nyom.

Lehet sírni gazdasági hatások és adottságok, veszteségek miatt az anyagiaskodóknak. Lehet ordítani a nehéz családi sorsok, kiszolgáltatottságok, a magára maradtak szenvedései miatt az utódoknak. Lehet mentegetőzni, mutogatni a múltra és a jelenre. Lehet szégyellni, tagadni. Lehet politikai csaták eszközévé tenni, a másikat okolni, a magunk oldalát vádolni, inteni vagy éppen bátorítani. Azonban bizonyos, hogy messze vagyunk még a túllépés lehetőségétől.

A történelem lapjairól száműzni nem lehet az 1920-as esztendő júniusának első péntekét. A következményei évszázadnyi távlatba kiáltanak. Sértettjei túlélték, de nem tudnak szabadulni attól, hogy valahogy szembe nézzenek máig nyúló karjaival. Nem bújhat az áldozat, csak az üldözött. Választható, melyik szerepet keressük magunkban.

Elmenni mellette lehetetlen.

Választani kell az utat, amin járunk. Tekinteni kell az embert, az embereket, sorsokat, következményeket. Ne keverjük könnyelműen az utódokat, a felhasználtakat és a bűnösöket. De keressük az utakat.

A szabadság diadala? (2. rész)

Nőttünk fel, ahogy telt az idő, emberek jöttek és mentek. Volt egyfajta rend a világban, pulzáló igazságérzetünk pedig kereste a helyét. A nagy kérdésekben tanárok, szülők, esetleg kevés olvasmányos és több filmélmény terelgettek minket. Némelyeknél megjelentek az aktuális társadalmi divatok, vagy esetleg a vallás, mint ami próbálja megjavítani, „jobbá fűszerezni” azt a kusza képet, ami ránk rakódott.

Kamaszkorra pedig kezdett elegünk lenni. Ez nagyon felborította a világot. Addig biztosította a rendet a bizalom, a belső békét, hogy ismereteink bizonyára hiányosak, nem értjük tisztán, mit miért tesznek vagy mondanak az emberek. Miért van az, hogy tanít nekünk valamit az élet, és sokszor maga a tanító teszi mégis az ellenkezőjét? Ennek egy részét le lehetett választani, addigra az ember már túl volt füllentéseken, blöffökön, reflexből vagy tanultan, de kialakult a „bőrünk mentésének” kultúrája. Általában több, kisebb-nagyobb lebukás is éri már ilyenkor az embert, tehát kezd lassan rádöbbenni, mik is húzódhatnak a szabályok mögött. Milyen emberi gyengeségek tompíthatnak érveket, miért tapasztalhatunk egy jól hangzó érv vagy parancs ellenére mégis ellentmondást a tanítójától, aki általában szintén nem tartja be saját leckéit.

A világ mégis borult. Túl sok ellenpélda gyűlt össze. Túl sok hazugság, ellentmondás ért minket. Ráadásul próbáltuk megérteni az okokat. Nem volt már elég az addigra erősen megfogyatkozott szülői tekintély, melyet mintha önérdekek szerint csavartak volna sokszor maguk köré. Kerestük az igazi értelmet, és általában nem találtuk. Egyszerre éreztük magunkat becsapottnak, átvertnek és tanácstalannak is.

Valakik úgy oldották meg a kérdést, hogy próbáltak úgy tenni, mintha semmi sem változott volna, csak belül nőttek folyton a feszültségek, vagy váltak csendes, kiszolgáltatott, kihasználható emberekké. Önként vállalt szellemi rabszolgasággal oldották fel a rájuk zúduló ellentmondásokat, ki boldogabb lett ettől, ki hihetetlenül szenvedett.

Sokan megalkudtak, de úgy döntöttek, maguk is beállnak a „haszonélvezők” és az „árulók” oldalára. Az átverésekre és tekintélyelvű hazugságokra maguk is úgy reagáltak, hogy csatlakoznak a haszonélvezők táborához. A várható, könnyebb előnyökért ők is egyszerű, de sokszor nyílt blöffökkel élték életüket, koholt, de becsapós szagú elvek mentén indokolták döntéseiket vagy parancsaikat, egyszerűbb volt konfliktust kezelni akár nyílt hazugságokkal is nekik. Érdekes látvány, ahogy nem érdekli az embert semmi, csak átveszi a társadalom, illetve akkorra már a média lózungjait, a rá ömlő dagonyát nem ügyetlenkedve söpri le magáról, hanem maga is fürdik benne. Aztán lenéző jelleggel, mintegy erőfitogtatással másokat is bemocskol vele, a természetesség illúzióját keltve.

Sokan ragadnak le itt, ami riasztó, hogy a társadalom túlnyomó része. Az idősebbek ilyesmi élettérben élték le egész életüket, valami groteszk alkalmazkodás valamilyen személyre szabott formájában. De a fiatalok is ebbe az irányba alkalmazkodtak, ijesztően nagy számban! Szépen átvették a jól bevált és addig már lassan két évtizede tanult utat. Az elnyomás és a meghunyászkodás keverékét, cinkosságot egy perverzé vált világ működtetésében és megtartásában. Nem is tudatosan, reflex szerű, jól felépített, tanult viselkedési formákkal. Függővé válva a nyílt hazugságoktól, évek hosszú értetlensége alatt oldották fel kognitív disszonanciájukat úgy, hogy függőséget meghazudtoló módon szívódtak bele az új világrendbe.

Mert közben elmúltak a kilencvenes évek is, a bent lappangó igazságérzet követelte a kitörést, a haladást, a fejlődést, amit szépen ki is szolgáltak gazdasági és politikai oldalról. Mindezt hazug módon. Mintha hipnotizálnák a pácienst az új paradigmákkal, majd azok megadásával ő úgy érzi, valamit azért mégis kapott, elért. Ebben pedig cinkos a többségi társadalom, évek folyásával az válik kilógóvá, aki nem volt hajlandó természetes közegének elfogadni a sártengert, vagy kegyetlen csalódások sorával próbált a józan felismeréshez fordulni. A fékét vesztett elszabadult evolúció azokat az egyedeket tette a legsikeresebbé, melyek valójában életképtelenek lennének.

Nem sok kiút maradt, de maradt, mert mindig számosan akadnak, akik próbálják tovább keresni a megoldást. Fiatalon elindulva viszont nem sok támpont maradhat: lázadás, bevált eszmék keresése, tovább izzadás mélyebb filozófiák fölött. Csalódott fiatalok igen jelentős része nem véletlenül indult el -- bátorságától függően különböző mértékben -- a huszadik század torz, de talán mégis megoldást kínáló irányzatai felé. A legnépszerűbb történelmi alakok iskolások körében nem mások voltak ebben az időben, mint kommunista, nemzeti szocialista és fasiszta vezetők. Sajnos az okok nem tűnnek olyan egyszerűnek, mint a „populizmus” vagy valami „lelkünk mélyén gyökerező emberi szadizmus”. A korábbi generációk által tönkre tett és negédes társadalmi rendtelenség egy józan eszű embert is megoldáskeresésre invitál. Ha nem tud máshoz nyúlni, de kritikusnak éli a problémát, marad a korábbi kritikus módszerek vizsgálata. Józan észtől, tájékozottságtól, vagy a környezet hatásától függ, milyen mélyre jut el, felismeri-e ezekben is az ellentmondásokat, vagy valami mefisztói alkut köt fejben a „még mindig jobb megoldás” jegyében.

Akik más irányokba indultak, sajnos azok is könnyen tévútra futottak. Szűk az ösvény, mely az igazságra visz. És sajnos, mind filozófia, mind humanista oldalról rengeteg a tévút. Szabad eszmék és a külső világ keverékéből a legszörnyűbben pervertálódott és félreértett liberalizmus származik, vallási vezetők hatalommániájából és alkalmazkodásra képtelenségéből pedig riasztó képek vagy fejben „lebutított” emberek hadai teremhetnek.

Égető a kérdés, merre tovább, hogyan tovább, miért alakul ez így?

(folyt. köv.)

A szabadság diadala? (1. rész)

Életemben elég furcsa, de csak fokozatosan jelentkező törést jelentett, amikor szépen rádöbbentem, mennyire is jelentősek filozófiailag a szabadság jogok és kötelességek, ha úgy tetszik, a modern „európai” felfogás eszmerendszere.

Nem volt ez mindig így, gyerek korunkban már „fertőzött” minket a világ. Mint a kilencvenes évek gyermeke, egyfajta ébredéses fázisban a környezet finoman kezdett adagolni gondolatoka. A másik markával pedig elvette és általában a szemünk láttára porrá is zúzta őket. Jöttek hozzánk néha kiadványok, és meglepődve tapasztaltuk, hogy vannak ám olyanok, hogy jogok és kötelességek. Nem egyszerű ezt egészségesen megérteni, gyerekkorban talán lehetetlen. De mindennek nem tett jót, hogy egy-egy kényesebb kérdés feltétele után pofonszerű ostoba válaszok jöttek. Ráadásul mindenki mást mondott, volt, akik otthon „alanyi alapon” csak kényeztettek, volt, akit folyamatosan szidalmaztak, akár vertek, az iskolában a sokszor ideggyengeség határán táncoló pedagógusok pedig szintén ambivalens módon értelmezték a helyzetet.

Jogfogalom akkor még nem volt a fejekben, csak úgy tettünk, mintha lett volna. Kifordult képek éltek, a bíróságok és a rendőrség intézménye inkább láthatatlan és kiszámíthatatlan kardként lebegett mindenki felett. Amikor nem ez volt a helyzet, félelmes -- és sajnos sokszor jogos -- előítéleteink akkor is átírták a helyzet képét.

Masszív, de ugyanakkor ad'hoc jellegű tekintélyelvűség uralta az ember életét. Általában a „miért” kérdésre valami többé-kevésbé szofisztikált „csak” volt a válasz. Az élelmesebb lurkók meg vagy azt hitték, akkor okosak (értsd: hasonlítanak a felnőttekre), ha ők is próbálják a gondolataikba beoltani ezt a világot, vagy úgy érezték, itt valami el van rontva, de tenni úgysem lehet ellene semmit.

Aztán a világ kezdett még rosszabb irányba fordulni...

(folyt. köv.)

küzdelmek, megoldások, tavasz!

Általában panaszkodni, sírni szoktam, amikor sok-sok teher nyomja koponyámat. Nem kívülről, fondorlatos módon az élet befészkel belülre, szemnkön, flünkön, tapintásunkon át, bent felkavar, mi igyekszünk szépen elkendőzni (nesze neked civilizáció), aztán elemi erővel kicsordul bentről, neki a koponyánk falának. Nehéz dolog, mert kiengedni sokkal nehezebb, mint belül összegyűjteni. Az élet gondoskodik arról, hogy leterheljen, különösen ha élünk benne. Átverések, hazugságok, ellentmondások. Nehéz dolog ép ésszel szétbogozni azt a számtalan kognitív disszonanciát anélkül, hogy szörnyű gondolatok kényelmének kísértésébe ne esnénk.

Mindezt még nehezebb civilizáltnak hívott keretek között. A civilizáció hozza a fogalmi zavarokat, gátolja az emberből jövő kiáltások kitörését, helyette ostoba pótcselekvésekre ingerel. Ahogy Örkény portásából sok-sok év monoton munka után egyszer kitör a „semmiből a semmibe tartás” filozófiája, abban a pillanatban elveszíti társadalmi helyét. Amint valaki túl hangosan, túl őszintén nyilatkozik meg, minél húsbavágóbb igazságot mond ki, annál elemibb erővel taszítja ki a békés pocsoja magából. A hivatalos megoldás általában kétszínű beleegyezést vár el, keveri a fogalmakat, összemossa az agressziót a tiltakozással, a haragot az idegességgel, pátoszos baromságokkal traktálja mindenki az origóban álló kiborult embert, aki ezek után még érezze magát szerencsétlen bűnösnek. Nehéz józannak maradni úgy, hogy tényleg ne essünk át a ló valamelyik oldalára. Meg kell tanulni az életet, és ez nem könnyű. Nincs mese. De szerintem akkor is jobb a valóságban élni, mint civilizált géppé avanzsálódva.

Most azért nem állnak olyan rosszul a dolgok. Örvendetes, amikor a gyűlő fellegek között valahogy mégis sikerül átlendülni. Van pár kellemetlen nap, de az élet utat tör azért magának, a kimondott igazságok pedig sokkal édesebbek, mint a kimondatlan mérgek. Nietzsche azért tudott, érzett egyet s mást, hiába ragaszkodott kényszeredetten ostoba, gyötrelmes axiómákhoz. Nehéz ezt-azt leharcolni, nem is veszélytelen, de ügyes gyakorlattal hosszú távon bizony megéri. És ez még erőt is ad a továbbiakhoz, ami jó.

Süt a nap, nyílnak a virágok és csicseregnek a madarak! Örüljünk együtt a tavasznak. Lehet benne örömöt találni, megmozgatni a csontjainkat. Kell is. Aztán lehet tovább dolgozni a dolgainkon. Én példál félig már megoldottam korábbi bejegyzéseim automatikus reposztolását, majd hamarosan, ha nem is azonnal, de szépen megjelennek majd itt. Aztán kell találni valami kompetens és kulturált posztolsi lehetőséget. Mert munkahelyről ugye mégse, otthon meg szeretem spórolni a laptop időt mostanában, kicsi kütyüről meg ugye kényelmetlen. De nem is baj, élvezzük a tavaszt, talán még valamelyik kosárpályán is akad egy magányos palánk. Aztán lehet szervezni a feladatokat tovább, ó édes hétvégéken. Dolgozni is jó, csak meg kell találni az egyensúlyt a meló és a kulturális igények között.

Holnap meg kevesebbet alszunk. Tényleg itt a tavasz.

tesz poszt bash alól

A teszt poszt szövege. A dátumnak 2014.03.03. 20:30 -nak kell majd lennie

tesz poszt bash alól

A teszt poszt szövege. A dátumnak 2014.03.03. 20:30 -nak kell majd lennie

Újrakezdés

Kedves idetévedt olvasó!

Szerencsés esetben a blog heteken belül megkezdi üzemelését. Dolgozom a logisztikán, amikor van rá érkezésem. Korábbi terméseimből van vagy 700 poszt, melyeket kulturált módon át kéne ide pakolni, lehetőleg visszadátumozva. Ez a probléma még megoldásra vár, de nem tűnik lehetetlennek. Kavarodás van a különböző blog-motorok xml exportjai között, úgyhogy durva eszközökre lesz szükség. Teljesen elképzelhető, hogy összevisszaságok jelenjenek meg az elkövetkező hetekben, de ezek majd rendeződnek, tisztázódnak. Addig semmi esetre sem érdemes RSS-re meg egyebekre feliratkozni (bár ennek értelmét eleve kétségesnek érzem, mert a személyes blogom mindig is inkább agyvihar volt, mint egészségesen fogyasztható valami). Megírom, a "véglegesnek" tekinthető lesz a helyzet!

A "metodika" egyébként (várhatóan) a következő lesz:

• blogspot/blogger blog (ez itt ni): agyvihar jellegű bejegyzések, keveredve értelmesebb, publikusabb tartalommal, de főleg személyes "nyavalygás"
• facebook oldalam: a "közembernek" szánt, lájkolt/megosztott tartalmakon kívüli esetleges értelmesebb bejegyzések, "üzenetek", rövid elemzések, tehát a szélesebb közönségnek alkalmanként szánt, ámde fogyasztható tartalom
• google+ oldalam: kicsit szakmaibb jellegű dolgok, vegyes angol/magyar rövid megjegyzések, bejegyzések, például programozással és egyéb kockulással kapcsolatos ajánlott tartalom, esetleg tudomány, asztrofizika, ilyesmik.
• twitter csatorna, avagy a @loserock_news: teljesen publikus hírek, hírválogatás. Általában olyan dolgok kerülnek ide, amit a számtalan rss csatornám valamelyikében találtam és úgy gondolom, jelentős információ világunk dolgainak követéséhez. NEM vagyok híve, támogatója semmilyen politikai pártnak, gazdasági vagy egyéb érdekcsoportnak, személyes meggyőződésem "függetlenített" alkalmazásából születnek azok a hírcsokrok, amiket ide gyűjtök! Ergo olyan napi hír nem kerül be, ahol "valaki jól megmondta", de olyan igen, ami tényeket, információkat közöl, amennyiben az relevánsnak mondható értelmiségi szemmel nézve! Tehát: jelentősebb vagy érdekesebb KSH statisztikai gyorsjelentés pl. be szokott kerülni ide (ha nem maradok le róla), bármely politikus másnap már jelentéktelen ténykedése NEM, állatkerti hírek NEM, az életünket lényegesen befolyásoló politikusok által elfogadott törvények viszont igen, fontosnak tűnő tudományos eredmények szintén, értelmesnek tűnő gazdasági, politikai vagy társadalmi elemzések is, mindegy, kinek "kedveznek", a tartalmi rész a meghatározó.
• egyebek: lehet, hogy lesznek, youtube videó válogatást pl. el tudnék képzelni, bár erre vannak egész jó csatornák, és annyi időm sincs, hogy a fent felsoroltakat rendesen karban tartsam. Nem hiszem, hogy sok új kerül majd ezek mellé a jövőben, de nem kizárt.

A blogot rendbe kell majd tenni, ezt én is tudom. Valami külcsínyt majd kap, de ez most nem prioritás. Arra például fontosabb lenne megoldást találni, hogy az esetleges hasznos tartalmat valahogy elkülönítsem az ilyesfajta zagyvaságoktól. Mire gondolok: ha napi munkásságom során rábukkanok valami jó script-re, ügyesen sikerül valami hack egy programhoz, esetleg publikálnék valamit munkásságomból, akkor azt ide is ki fogom tenni lehetőleg olyan formában, hogy kereshető legyen és azért elkülönüljön a szokásos agymenésektől. Gondolkozom a problémán, valószínűleg címkézéssel vagy valami aloldallal fogom megoldani. Majd meglátjuk. Ha lesz kialakult rendszer, akkor lesz FAQ is, ahol ezeket az információkat összeszedem.

Elnézést kérek jelen poszt "összevissza" jellegéért, nem vagyok most a toppon, de úgy éreztem össze kell szedni. Szép napot, szép hetet mindenkinek!