statisztika és manipuláció

Következzék egy nem szokványos október 23-as bejegyzés.

Mert korunk tán legvitatottabb európai kérdése a bevándorlás és a vallás, vagy alighanem Európa és az iszlám kapcsolata.

Nézzünk egy kis németországi adatot egy néhány hete a médiában közzétett beszélgetésből (youtube link a kép mögött):




A kérdés tehát, mennyire értettek egyet a felmérésben résztvevők a fenti, a német politikában elhíresült tételmondattal. Érdemes megnézni, kelet és nyugat összehasonlításánál milyen magyarázatokkal jöttek elő a beszélgetésben résztvevők. És tény és való, a volt NDK területén általában radikálisabb véleményeket hallani... vagy attól függ, melyik hírforrást nézzük. Mert a Pegida mozgalmak bázisai valóban ott vannak, de szintén tiltakozik a bevándorlást az utóbbi hónapokban keményen megszenvedő Bajorország, és azért gyulladnak ki migráns szállások helytől függetlenül. De kanyarodjunk vissza a fenti adatokhoz.

A legfőbb magyarázat a fentiekre, kelet és nyugat viszonyára, hogy a volt NSZK azért közelebb érzi magához az „európaiságot”, így az annak részévé vélt multikultúrát is. Nem sokkal nagyobb arányban, de kimutathatóan. Érvelnek azzal, hogy a nyugati országrészben jóval régebb óta létezik bevándorlás, ezért az emberek azt megszokták, keleten pedig nagyobb a félelem az ismeretlentől.

És akkor a kulcs a kérdéshez talán pont ez lehet: a bevándorlás és az iszlám terjedése ezek szerint a volt NSZK területére jellemző? A sugalmazott válasz az igen. Tegyünk fel egy érdekes kérdést: a (nyugati) német lakosság hány százalékát teszik ki az iszlám hitűek? A választ elég könnyű megtalálni. Még egy rávezető kérdés: az iszlám hitű németek vajon hogyan válaszoltak a fenti kérdésre? Aztán próbáljuk meg összevetni ezt a számot a kelet és nyugat közti differenciával.

Természetesen ez mágia. Társadalmi kérdésekben statisztikai korrelációkra hagyatkozni pedig veszélyes! Miközben a helyes helyzetrétékelés pedig szükséges. Néhány vélt igazság viszont rendszeresen önálló életre kel, sokat ismételgetve pedig beférkőzik, hosszútávon torzít és mérgez. Ahogy tették azt ilyen indokokkal a múlt század szélsőséges eszményei apáink és nagyapáink életével.

De próbáljunk kicsit jobban keresgélni, nehogy egy saját feltételezéssel abba a hibába essünk, hogy az emberek bevándorlásról és vallásról alkotott elképzeléseit egyetlen vonal mentén tokozzuk be. Mert lehet, hogy a tapasztalás és az élet valós megélése inkább a válasz, és nem az ideológiákkal való takarózás néhány monitor mögött egy szobába zárt íróasztalon.

Lehet találni, időtől függetlenül további adatokat, kelet és nyugat közötti demográfiai eloszlásokról, vallási megoszlásról. De ha csak kicsit kinyitjuk a szemünket, a legegyszerűbb wikipédia forrásnál egy igen sokatmondó ábrára lelhetünk (ld. balra). Akkor talán pont fordítva igaz?

És ennek hála, talán tovább erősödik bennünk a gondolat, hogy az élet megélése bizony többet jelenthet elvont véleményeknél és szakértéseknél. És ez igaz lehet a manapság igen népszerű tolerancia-kérdés értelmezésében is.

Talán hasonlót tapasztaltunk, ahogy a hetek teltek, a problémák pedig országról országra terjedtek. Ezzel párhuzamosan pedig a problémára adott válaszok is szépen lassan, helyről-helyre átalakulni látszanak.

Mondhatnám úgy is, ilyen kijelentéseket tenni annyira értelmes, mint Nagy Imréről nyilatkozni, hogy kommunista volt-e vagy sem.

Valahogy ez az indirekt propaganda természete.


Ez volt a nem szokványos október 23-as bejegyzés. Pedig valójában az. Van, ami azóta csak átöltözött.

belégzés...

A nap mottója:

„Harag nélkül nagyon nehéz valódi megbocsájtásra jutni.”

És az a helyzet, hogy ez igaznak tűnik.

Jövő

A jövő az, hogy a blog megint át fog menni lelkizésbe. Csunya, nyálas és undorító módon. Érdekes lesz.

Az ember értelme, értelmezhetősge

Az ember rengeteget gondolkodik rajta, rengeteget kutatja, keresi, hogy mégis mire való az élete, mi a titkok nyitja, mihez kezdjek magamon kívül a többiekkel, akik itt vannak körülöttem. Az emberiség sok-sok tanítót, művet termelt ki magából, sőt, tudományágak is alakultak, melyek ezeket a kérdéseket kutatják. És ha vannak válaszok, próbáljuk kizsigerelni őket a végtelenségig, hátha valami csontkemény megoldásra jutunk.

Az a mókás, hogy én is elég régóta látom, hogy a természet titkainak fürkészése jó és érdekes, meg tanáraim sokáig győzködtek róla, hogy hasznos és nemes cél is, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy magát a benne élő „embert” megfogni valami sokkal nagyobb dolognak tűnik. Mit miért teszünk, mit kéne tennünk helyette, miért teszi ezt a másik, mi a helyes, ha van ilyen egyáltalán? Számtalan kérdés van, habár mind igazából ugyanazt fogalmazza meg, hogy „mi a fene igazából az ember”.

Bevallom töredelmesen, életem igen tekintélyes hányadát eddig erre fecséreltem el. És valószínűleg nem vagyok egyedül. Mégis, hogy világosabb legyen, a sok-sok óra fel és alá járkálás, embereken gondolkodáson túl, egyre mélyebbre és mélyebbre próbáltam túrni, amikor lehetett. Kezdődött talán az egész a családban, illetve a vallás oldaláról. Keresztény, katolikus hittan gyerekfejjel, majd kamasz fejjel, és erkölcstannak „csúfolt” gyorstalpaló a vásott lurkóknak. Igen, nekem önként vállaltan volt ilyen még tizenöt éve is, mint mondtam, érdekelt. Aztán irodalom, színház, költők és nagy gondolkodók művei, gondolatai. Emlékeimben is élek-halok a kamara darabokért, hogy minél többet, minél furábbakat tudhassak meg az emberről, a viselkedés mélyéről, sorsokról, sokak által adott válaszokról. Elkezdtem magam is próbálni írni, úgy éreztem, talán meg tudok fogni valamit a „művészet nagy szellemének” szárnyából, és összedarálva a papírra vetett sületlenségeket talán magamat is jobban megértem. Volt egy racionálisabb oldal, valahogy a természet törvényeit, a maguk szépsége mellett próbáltam párhuzamba állítani az emberekkel. Aztán kiderült, hogy ezt igen sokan és igen jól komolyan is csinálják. Jártam játékelmélet órákra, viselkedés szimulációkat tanultam, próbáltam sokat beszélgetni, hallgatni és magam is sokat-sokat panaszkodni egyetemi éveim alatt. Sokszor jobban érdekelt egy sikeres vagy sikertelen vizsga szituációjának utólagos „elemzése”, mint maga az eredmény. Közben a filozófia hunyorgó vizsgálata, nézése, és a zene, amit addig csak úgy hallgattam, mert vagy szép, vagy „menő”, kezdett szintén erről szóló hatalmas tanulmánnyá változni. Tágult a világ, a tudomány felől is támadott a tudományfilozófia és a tudománytörténet, és rájöttem, hogy nem csak maga a matematika és fizika az érték, hanem legalább ekkora tapasztalást jelent, hogy hogyan és miért pont úgy alkották ezt meg előttünk, és várhatóan milyen jelleggel alkotják majd utánunk. És jöttek a nagy reneszánszok, visszatérések az alapoknak tűnő dolgokhoz, hogy ismét lehessen ezekből tanulni, jobban megérteni őket. Logika, érveléstan, némi viselkedéspszichológia, szociálpszichológiával foglalkozó órák, persze komolyabban is, szimulációs jelleggel és kísérleti eredmények értelmezésével. Felületes marketing és meggyőzéstechnika ismeretek, hogy lehessen elindulni érteni, értelmezni. Más szemmel néztem a sajtót innentől, nem is az érdekelt, mit írnak, hanem hogyan, miért. Ér persze a szünetek és a csalódások, ahogy a jobb szemüveggel egyre csúnyábbnak kezdett tűnni minden. A tenni akarás, ami jó ideig borzasztóan sok időmet vette el más dolgoktól is, és a végén egy nagy önismereti vizsgálódásba csapott át lecsengésként. Jöttek megint a nagy gondolkodók nagy idézetei, könyvekből, írásokból, vagy néha kicsit lustulva nagy szerzők nagy filmjeiből, néha zenékből. Közben pedig teológiai magyarázatok is másoktól, a vallás egy mélyebb vizsgálata, és bár maradva a gyerekkortól hozott meggyőződéseknél, de a megértést és a magyarázatokat keresve bizony erősen kitekintve. Lao-ce vagy Buddha, mellé Szent Ágoston vagy Pascal, fűszerezve Gödeli teljességekkel és nemteljességekkel. És a nagy újrázások, Madách újraértelmezése, vagy olyan elborultságok, hogy angelológiai könyv olvasása közben összevetjük a vázolt képet Hilbert halmazelméleti tételeivel. Sok-sok markolás, csipegetés, amit belül az ember élvez és valahogy szeretné rendszerezni, letisztázni, de hatalmas a káosz.

Szóval rengeteg minden, mondhatnám nagyképűen, hogy „tudományosan” alapozva, de azért elég sok felületességgel és vad merengéssel, csapongással tarkítva. És mire jó mindez a gyakorlatban? Néha meglepően sok dologra, néha meg olyan nevetségesen egyszerű problémákra mindez olyan megfoghatatlan, hogy semmire.

 Felmerülhet a kérdés, hogy ezen véget nem érő utazás közben mégis mit lehet ebből leírni, frappánsan és röviden, ami valahogy összefoglalja ezt az egészet. Talán annyit lehetne, amit valójában rengetegen, rengeteg változatban már megfogalmaztak, és igazából, valahol mélyen, csak „változatos terminológiát használva” ezek mind ugyan azt jelentik. Azt, hogy minden túl egyszerű ahhoz, hogy ne tudnánk kínzóan elbonyolítani. Mert embernek lenni valószínűleg sokkal egyszerűbb lenne annál, mint amivé tesszük.

Szóval küzdj, és bízva bízzál. Meg ember lenni mindig, minden körülményben. Meg az univerzum minden lénye valójában tudja, mi a jó. Meg tagadd meg magad, ha ki akarsz teljesedni. Légy az utolsó, ha első akarsz lenni. A titkos összetevő, hogy nincs titkos összetevő. Egyszerű kedvesség és szeretet. Életem minden percében igazából tudtam, mit kéne tennem, de sosem követtem, mert az az út átkozottul rögös és kemény. És szólhatok bár az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok. Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld. Ha földre kerülsz, csak fel kell állnod és menned tovább. A rendszer dinamikájában eredendően minden egy optimum felé halad. Nincs teljesen determinisztikus világ, valószínűségi eloszlások vannak, melyeket maga a mérés rejtélyes módon formál. Szenteld tisztán ez emberöltőt, és ne alkudj az éjjel. Emberré az tesz, ha megengeded magadnak az emberi egyszerűséget.

Valahogy úgy érzem, a fenti mondatok más-más nyelveken, de mind lényegében ugyanazt próbálják körülírni. És közeledve életem harmadik évtizedének végéhez úgy érzem, nagyon én sem tudok másra jutni, mint ez a körülírható, de igazából csak „ráérzéssel” értelmezhető valami. És nehéz kérdés, hogy mire elég ez és mire megyünk vele. De „valami ilyesmi” mozgatja, vagy kéne mozgassa az embert. A maga nyelvén, de gyümölcsei fényében egyformán.

Amit nem tudok, mennyire fog ez nekem segíteni abban, hogy a házasélet problémáihoz megoldást adjon. Mert most a következő állomásom, hogy ezen agyalok és erről próbálok olvasni. És valahol a „masina” mélyéről már megint úgy fest, ez ugrik elő. És ez részben ad megnyugvást, csak úgy tűnik, erről meg kell állapodnom még az univerzum második legnagyobb rejtélyével, a Nővel is.

Sötétben írás teszt

Olvasgatok néha erről-arról, manapság főleg olyan eszközökről, módszerekről, melyek a munkához -- akár közvetve -- kapcsolhatók lehetnek. Úgy alakult, hogy rá kerültem elég sok „spamgyűjtő” levlistára. Informatikai eszközöktől kezdve különböző fejlesztési vagy managementi módszerekig kapok ajánlásokat mindenről, ami csak előkerülhet. Belefutottam egy elsőre fura dologba, megkérjőjelezhető használhatósággal, úgyhogy gondoltam, ennek rövid eredményéről írok ide.

Meg azért is, hogy legyen végre blog. ;-)

Örökös probléma, hogy vannak olyan munkák, ahol az embernek sokat és lehetőleg hatékonyan kell(ene) írnia. Ebben én is érintett vagyok, mert mind a fejlesztőnek, mind a kutatónak sokat kell dokumentálni. Sőt, csapatmunkához az agyalások, részeredmények, éppen csak előjövő ötleteket is érdemes valami jól átlátható formában papírra vagy inkább billentyűzetre vetni. De egyedül is segítheti az ember gondolkodását, ha csak gyorsan leírja a sok zavaros ötlet között, ami éppen a fejébe jár. Ez segít a gondolatok összeszedésében, a továbbhaladásban is.

Egy furcsa kis webes alkalmazást ajánlottak egy fent említett e-mail listán, persze több más ismerttel egyetemben. Az ötlet roppant egyszerű, maga az alkalmazás sem bonyolult, tipikusan a „bárki megcsinálhatta volna” kategória.

A böngészőben használható (link mögül elérhető) kis eszköz lényege úgy foglalható össze, hogy kezdjük vakon az írást. A Blindwrite úgy működik, hogy megadom a cím, majd azt, hogy hány percet szeretnék szánni a bevezetőre. Például ebédig, vagy a határidők miatt mennyi időt tudok arra tölteni, hogy elkezdjem a dokumentumomat, ötleteimet leírni, létrehozván a kiindulási alapot. Ezek után matt háttér előtt kapok egy esztétikusan nagy kurzort, és csak a címet láthatom felül. A trükk, hogy amit írok, annak csak az erősen elmosott, tehát vak képét látom. Ha elütök valamit, maximum azt tudom „érzésből” gyorsan vissza törölni, egy-két karaktert, ugyanis nem látom, hova és hogyan lehetne visszamenni! Amíg ketyegnek a megadott percek, addig csak írok, gyorsan összeszedem az alapot, mintegy kényszerítem magam arra, hogy előre haladjak. Nincs így az a nagy bizonytalanság érzés, hogy leírok valamit, vagy nem, és megállva gondolkodom rajta percekig, hogy „jó lesz-e így egyáltalán”. Így haladásra vagyok kényszerítve, hibákkal vagy anélkül, de haladásra. Aztán letelnek a megadott percek, és hirtelen megjelenik az addigi elgépelésekkel tarkított friss szöveg látható formában. Innentől egy klikkel kapcsolhatom már kézzel, hogy vak vagy látható módban akarok-e írni. A kész dolgot aztán eldobhatjuk egy véletlen oldal elhagyással, vagy kiszedhetjük vágólappal az őt megillető helyre.

Első nekifutásra neki is estem, adtam magamnak kíváncsiságból öt vak percet, meg leírtam az első ostoba címet, ami eszembe jutott. Aztán írtam, amíg nem telt le az idő. Bármilyen fura, a módszer nem tűnik teljes ostobaságnak! Ha összekapja magát az ember, ugyan nem jó ez mindenre, de meglepően kevés javításra szorulhat utána a gyorsan összetákolt szöveg. Ebben meg már segít a szokásos színvonalon működő pirosító kis szótár.

A vicc kedvéért berakom, hogy kutyafuttában mit hoztak ki a zsigereim a vakságból előjövő első filozofikus 5 percem (plusz 1-2 perc nagyon alap gyors utójavítás) alatt.

Merre kell mennem akkor, ha nem tudom, hol is vagyok

Mondd csak, vajon merre kell mennem akkor, ha úgy érzem, nem tudom, merre kell tovább mennem. Néha teljesen elriaszt az élet, megráz a lét. Kétségek között gyötrődöm, örvények vesznek körül.

Kezelni kell, merről jöttünk és hová is tartunk. Ahhoz, hogy megmondjam, hol vagyok, ezt a két dolgot kell tudnom. Ha nem tudom, hol vagyok, azt sem tudom, hogyan alakítom majd a folytatást. Tudnom kell tehát, hogy merre vagyok, hogy élhessem is azt az életet, amit úgy érzem, a lelkem mélyén, hogy élnem kell.

Honnan tudom, hogy honnan jöttem? Ehhez meg kell állnom, hátra kell néznem, és végig kell gondolnom, mit is látok. Először mindig meg kell néznem, amit látok, utána jöhetnek a következtetések. Egyedül viszont nem látok mindent, mert nem is láthatok mindent. Meg kell kérdeznem másokat is, hogy ők mit látnak a mögöttem lévő úton, és figyelnem kell rájuk, hogy ők is figyeljenek rám. Viszont vigyáznom kell arra, hogy ők sem láthatnak mindent, amit talán csak én, a saját magam jó nézőpontjából láthatok.

A visszajelzések után meg kell néznem, mi is következik az út további szakaszán. Ez nagyon fontos, mert könnyen lehet, hogy elágazások állnak majd előttem.

Úgy érzem, adva van a módszer egy semmitmondó bestseller írásához! :)

PC és linux helyzetjelentés

Még nem írtam a blogba tech témájú bejegyzést, mióta ide kötöztem. Persze, mert a rövid hírek és adalékok megússzák egy-egy kommenttel, hüvelykkel vagy +1 gombbal. Most azért írok egy kicsit, tapasztalatokról.

Szóval Ubuntu. Sok-sok év nyúzás után beruháztam új otthoni eszközre, kiváltani a 2008-as, eddig jó szolgálatot teljesítő laptopot. Akkor az volt a nagy szó, hogy 64 bit és két mag, meg az is, hogy ez akkor nagyon jó árból is kijött AMD vonalon. Ő lett bernard, a kedves ASUS laptop, aki Windows-t tartalmazó lemezt csak egyetlen egyszer látott, amikor másnak szívességet téve ellenőriztem a rajta lévő adat konzisztenciáját. Ezen kívül csak virtuális gépben volt benne trükkös megoldással WinXP, mert néha néha volt egy-két apróság, amihez macera volt még akkor a Wine. Például fordítottam python scriptből exe-t, meg régen voltak távoli asztali bejelentkezési gondok a linuxos kliensben. Ezekkel együtt, és a sok szemét és düledező config hegyekkel operáló home könyvtár ellenére a gép nagyon szépen szolgált addig, amíg a hardware elemek rém elavulttá váltak. Hozta a formát, a közel 7-8 szoros árral drágább munkahelyi Windows 7-es asztali gépet le is nyomta használhatóságban, hála sok-sok apró, trükkös kis alkalmazásnak, eszköznek.

Eljött a bővítés ideje. Ennek első fázisa volt az Android vonal próbálgatása olcsó, de mégis tartalmas tabletek próbálgatásával. PC viszont kell, hiába húzzuk ki olcsóbb módszerekkel a dolgot átmenetileg. Megnéztem tehát ismét, kit szeretnek legjobban a világpiacon, és ahogy ez az ASUS volt 2008-09 körül, kiderült, hogy most a HP és a Lenovo. Különböző szempontok alapján a szűk család másik tagja kapott egy kecses és szép HP-t, majd okulván abból, hogy mennyivel kellemesebb már hozzá is érni egy manapság gyártott géphez, magamnak szereztem egy hasonló árfekvésű Lenovo-t. A családi egyetértés és tapasztalatok jegyében természetesen mind a kettő Ubuntu mellé lett választva, bősége memóriára és negyedik generációs Intel processzor voltak a további feltételek. Meg persze spórolás az olyan fölösleges huncutságokon, mint előtelepített Microsoft termékek vagy indokolatlanul sok processzor mag.

A helyzet az, hogy láttam már Windows 8 és 8.1-et is, Windows 7-en meg dolgozni vagyok kényszerítve. Otthon ezzel szemben mosolyogva teszi el a fiók jó mélyére az ember a gépekhez adott driver hegyeket. Pendrive bedug, boot, másfél gigába pedig minden belefér, a linux kernel pedig mindent meg is hajt. Minek ide driver dvd 2014-ben, hiszen erre van a kernel. Pár klikk, egyedi megszokásokból csak partíciókkal kell szöszmötölni, és ennyi. Minden megy és teszi a dolgát, ráadásul gyorsan és praktikusan. A konklúzió, hogy a Canonical szidott fejlesztései valójában nagyon is jók, ha friss hardware van alattuk. Ha a gép olyan, aminek lennie kell, akkor ragyogó felette az Ubuntu Unity felülete, nagyon szépen pörög a Dash és minden egyéb is. Nevetséges ehhez képest az agyon fixelt Windows 8.1 is. Az egyetlen gondom az Nvidia és Intel hibrid gépemmel volt, ennek kicsit utána kellett járni, hogyan is tudja meghajtani a Prime modul az Optimus chip-et. Áldassék érte Linus Torvalds híres kézmozdulata, hogy megindítá rögös utunkat a nagyokkal! Azért akkor már dokumentáltam néhány fórumon a tapasztalatokat, mert a közösség ereje abban áll, ha vissza is teszünk bele. Meg volt egy-két bugreport kémlelés.

Ezen kívül csak azért volt kisebb gondom, mert fejembe vettem, hogy UEFI-vel bootolok, ha törik, ha szakad. Mivel az előre formázott HDD-t gyárilag nem erre osztották, kénytelen voltam kicsit képezni magam, hogy mégis hogyan is működik ez a legacy BIOS boothoz képest. Nagyon egyszerűen, csak a Lenovo emberei kicsit keresztbe tettek, tehát nekem kellett saját partíciós táblát létre hoznom. Illetve létre hozatnom, mert a dolog lénygében automatikus, csak tudni kell, mit kell keresni. Így most minden fastboot meg egyéb funkcióval megyünk efi partíción keresztül bootolva, Ubuntu 14.04 LTS verzióval, hibrid GPU támogatással, az FHD kijelzőhöz idomított hi-dpi hangolással, memória indexelés és minden egyéb gyorsítási lehetőséggel, felhő integrációkkal és a szokásos kívánalmakkal.

Gyönyörű. Hiába jött nemrég még drágább gép még nagyobb izmozással a munkahelyen, a most már 10x olcsóbb, ráadásul hordozható és energia takarékos gépen ismét hozza a szintet használhatóságban. Ennyit számít a gondos válogatás és a linux világa. Ráadásul a hekkelés-hegyek már nem szükségesek, még egyszerűbb is működésre bírni egy frissen vett gépet Ubuntu-val mint bármilyen Microsoft termékkel. A trükközések csak némi plusz kihozatalához szükségesek. A Windows specifikus felhasználói igények lehetnek az egyedüli okok, amiért az embernek 2014-ben vállalnia kell az extra szenvedést a Microsoft vonallal, mert most már azzal van a több szenvedés. Ilyen igények persze vannak, sőt, elég sok még mindig, például a mainstream játékipar, vagy az Adobe termékcsalád. A bástyák viszont sorra dőlnek, így javul a helyzet ezen a téren is.

Köszönöm a türelmet, ennyit mára.