Építész, építészet, építészmérnökség. Maga a megtestesült perverzitás. Ízlelgessük.
A perverzió azt jelenti, hogy a társadalmi normalitástól, pontosabban a társadalmi konvencióktól valamilyen területen valamilyen sajátos irányban eltérő. Rövidebben: nem konvencionális, tehát pervertálódott. És ez bizony gyakoribb, mint gondolnánk, ezért nem feltétlenül pejoratív jelzőről beszélünk. Ráadásul egy könnyed mozdulattal most átugranám azt a kérdést, hogy az aktuális társadalmi konvenciók vajon jók-e, üdvösek-e, koronként állandóak-e, avagy igaza van-e annak, amiből pillanatnyilag több van. Továbbá átugranám az erkölcsi univerzalitás kérdéskörét is, arról majd talán máskor kiöntöm a lelkemet.
Tehát építészmérnökség, mint egy sajátos perverzió. Miért?
A nagy tömegek társadalma szeret típusokban gondolkodni. Te szépen fogalmazol, te villanykörtét csavarsz be, te kikaparod a nútot a csövezésnek, te pedig egyik nap kiflit árulsz, majd a másik munkahelyen mobiltelefon tokokat. Egyszerű, mint az egyszeregy. Konvencionális, mert a tömegek ezeket szeretik, ha minden olyan egyszerű. Ez része az emberi természet bizonyos bugyrainak. Ergo, ami ettől elüt, az már perverz. Ha tetszik, ha nem, de ha él bennünk egy sajátos izgalom keresés, ami ettől elüt, az sajátosan perverz. Ettől még persze lehet jó, nemes és hasznos. Ugyanígy lehet öncélú is.
Az építészet egy nemes dolog. Azonban sok más dologgal szemben univerzális. Van egy egyszerű feladat, ami kicsiben egyértelmű, általánosan azonban megfoghatatlan. És ami megfoghatatlan, az egyszersmind összefoglalhatatlan és taníthatatlan is. De (!) az ember képes ráérezni.
Az építészmérnökség erre rátesz egy lapáttal, mert egyszerre birtokolja az alap bölcsészetet és a műszaki igényességű mérnökséget. De mindkettőt sajátos elegyként. És ez nagyon nem szokványos. Amikor természettudományi karra jártam és ebben tevékenykedtem, annak is egy különösen pervertálódott ágán – a természettudósok univerzális megtestesítőjeként, azaz fizikusként – ott is volt egy sajátos műszaki perverzitás. A természettudomány ugyanis általában nem mérnöki dolog, hanem kutatói. Ott fontosabb a kreativitás, a nyitottság, az „ihlet”, de egy olyan összetett dolognál, mint a fizika, szükséges a végeláthatatlan papírkötegek előtt eltöltött robotolás is. Ott az absztrakció keretei között kell meglelni a művészi fénysugarat. Ez önmagában perverz, ám rendkívül hatékony módszer. Precíznek és innovatívnak kell lenni egyszerre. Ezt sokan talán fel sem fogják, amikor mívelik, pedig – véleményem szerint – ez a helyzet. Az építészet azonban a másik irányból közelíti meg ezt az összetettséget. Inkább a művészet felől indul, amit valahogyan bele kíván integrálni a reálba. És ez igen szép, sőt, furcsa módon követi az emberiség feltételezett történeti fejlődésének irányát. Tehát egyszersmind a módszer hű az emberi természethez, miközben – ha mai szemmel nézzük – mégis maga a perverzió.
Az építészet sokrétű terület. Mihez kell értenie egy építészetnek? Röviden mindenhez is. Meg nem is. Abban az értelemben, ahogy Arisztotelész óta nézzük az egyetemes műveltséget, abban az értelemben mindenhez. Műszaki oldalról nézve viszont olyan, mintha „semmihez”. Mindenhez egy kicsit, sok-sok képzelő erővel, sok-sok lexikális elemmel, de valójában semmihez sem teljesen. Általában egy építész nem olyan jó rajzból, mint egy valódi grafikus – persze vannak kivételek. Nem ért annyit az anyagokhoz, mint egy építő mérnök vagy egy anyagtudós. Nem ért annyit az informatikához, mint az adott terület képviselője. Nem ért annyit az emberhez, mint egy pszichológus, szociális munkás vagy egy pedagógus. Nem ért annyit az íráshoz, mint egy hivatásos író. A vegyszerekhez sem ért annyit, mint egy vegyész, vagy az emberi anatómiához annyit, mint egy orvos. Mégis, ezek mindegyikéhez (is) értenie kell. Mint egy karmester, aki talán egy-egy hangszerrel elboldogul, mindegyikről kell tudni egyet és mást. Azonban ha klónozná magát, akkor sem tudná megszólaltatni saját erejéből a nagyzenekart. Vezényelni viszont tud, sőt, talán még zenét szerezni is. Kicsit így van ez a építésszel is. Talán nem véletlen hasonlat, hogy az építész igazából a megfagyott muzsikus, aki egy ilyen karmesteri szerep kimerevítője a tér és idő valóságában.
Nem minden rossz, ami perverz. A szépség sokszor pont a pervezitásától lesz igazán szép, és nem csak elegáns. Amikor az alkotó művészetnek szerves része, hogy túllép a másoláson. Ehhez pedig gyakran fel kell egy picit rúgni a szabályokat, a megfelelő arányban. Bátor kontárkodást igényel ez, valahogy úgy, ahogy Michelangelo szobrászként nekiállt freskókat festeni vagy bazilikát tervezni. A halála pedig az, ha széklábakat kell sorozatgyártani, mindig a leghitványabb alakra.
Pedig a bölcsészmérnökség igazából az emberi szellem fejlődését követi le.