PC és linux helyzetjelentés

Még nem írtam a blogba tech témájú bejegyzést, mióta ide kötöztem. Persze, mert a rövid hírek és adalékok megússzák egy-egy kommenttel, hüvelykkel vagy +1 gombbal. Most azért írok egy kicsit, tapasztalatokról.

Szóval Ubuntu. Sok-sok év nyúzás után beruháztam új otthoni eszközre, kiváltani a 2008-as, eddig jó szolgálatot teljesítő laptopot. Akkor az volt a nagy szó, hogy 64 bit és két mag, meg az is, hogy ez akkor nagyon jó árból is kijött AMD vonalon. Ő lett bernard, a kedves ASUS laptop, aki Windows-t tartalmazó lemezt csak egyetlen egyszer látott, amikor másnak szívességet téve ellenőriztem a rajta lévő adat konzisztenciáját. Ezen kívül csak virtuális gépben volt benne trükkös megoldással WinXP, mert néha néha volt egy-két apróság, amihez macera volt még akkor a Wine. Például fordítottam python scriptből exe-t, meg régen voltak távoli asztali bejelentkezési gondok a linuxos kliensben. Ezekkel együtt, és a sok szemét és düledező config hegyekkel operáló home könyvtár ellenére a gép nagyon szépen szolgált addig, amíg a hardware elemek rém elavulttá váltak. Hozta a formát, a közel 7-8 szoros árral drágább munkahelyi Windows 7-es asztali gépet le is nyomta használhatóságban, hála sok-sok apró, trükkös kis alkalmazásnak, eszköznek.

Eljött a bővítés ideje. Ennek első fázisa volt az Android vonal próbálgatása olcsó, de mégis tartalmas tabletek próbálgatásával. PC viszont kell, hiába húzzuk ki olcsóbb módszerekkel a dolgot átmenetileg. Megnéztem tehát ismét, kit szeretnek legjobban a világpiacon, és ahogy ez az ASUS volt 2008-09 körül, kiderült, hogy most a HP és a Lenovo. Különböző szempontok alapján a szűk család másik tagja kapott egy kecses és szép HP-t, majd okulván abból, hogy mennyivel kellemesebb már hozzá is érni egy manapság gyártott géphez, magamnak szereztem egy hasonló árfekvésű Lenovo-t. A családi egyetértés és tapasztalatok jegyében természetesen mind a kettő Ubuntu mellé lett választva, bősége memóriára és negyedik generációs Intel processzor voltak a további feltételek. Meg persze spórolás az olyan fölösleges huncutságokon, mint előtelepített Microsoft termékek vagy indokolatlanul sok processzor mag.

A helyzet az, hogy láttam már Windows 8 és 8.1-et is, Windows 7-en meg dolgozni vagyok kényszerítve. Otthon ezzel szemben mosolyogva teszi el a fiók jó mélyére az ember a gépekhez adott driver hegyeket. Pendrive bedug, boot, másfél gigába pedig minden belefér, a linux kernel pedig mindent meg is hajt. Minek ide driver dvd 2014-ben, hiszen erre van a kernel. Pár klikk, egyedi megszokásokból csak partíciókkal kell szöszmötölni, és ennyi. Minden megy és teszi a dolgát, ráadásul gyorsan és praktikusan. A konklúzió, hogy a Canonical szidott fejlesztései valójában nagyon is jók, ha friss hardware van alattuk. Ha a gép olyan, aminek lennie kell, akkor ragyogó felette az Ubuntu Unity felülete, nagyon szépen pörög a Dash és minden egyéb is. Nevetséges ehhez képest az agyon fixelt Windows 8.1 is. Az egyetlen gondom az Nvidia és Intel hibrid gépemmel volt, ennek kicsit utána kellett járni, hogyan is tudja meghajtani a Prime modul az Optimus chip-et. Áldassék érte Linus Torvalds híres kézmozdulata, hogy megindítá rögös utunkat a nagyokkal! Azért akkor már dokumentáltam néhány fórumon a tapasztalatokat, mert a közösség ereje abban áll, ha vissza is teszünk bele. Meg volt egy-két bugreport kémlelés.

Ezen kívül csak azért volt kisebb gondom, mert fejembe vettem, hogy UEFI-vel bootolok, ha törik, ha szakad. Mivel az előre formázott HDD-t gyárilag nem erre osztották, kénytelen voltam kicsit képezni magam, hogy mégis hogyan is működik ez a legacy BIOS boothoz képest. Nagyon egyszerűen, csak a Lenovo emberei kicsit keresztbe tettek, tehát nekem kellett saját partíciós táblát létre hoznom. Illetve létre hozatnom, mert a dolog lénygében automatikus, csak tudni kell, mit kell keresni. Így most minden fastboot meg egyéb funkcióval megyünk efi partíción keresztül bootolva, Ubuntu 14.04 LTS verzióval, hibrid GPU támogatással, az FHD kijelzőhöz idomított hi-dpi hangolással, memória indexelés és minden egyéb gyorsítási lehetőséggel, felhő integrációkkal és a szokásos kívánalmakkal.

Gyönyörű. Hiába jött nemrég még drágább gép még nagyobb izmozással a munkahelyen, a most már 10x olcsóbb, ráadásul hordozható és energia takarékos gépen ismét hozza a szintet használhatóságban. Ennyit számít a gondos válogatás és a linux világa. Ráadásul a hekkelés-hegyek már nem szükségesek, még egyszerűbb is működésre bírni egy frissen vett gépet Ubuntu-val mint bármilyen Microsoft termékkel. A trükközések csak némi plusz kihozatalához szükségesek. A Windows specifikus felhasználói igények lehetnek az egyedüli okok, amiért az embernek 2014-ben vállalnia kell az extra szenvedést a Microsoft vonallal, mert most már azzal van a több szenvedés. Ilyen igények persze vannak, sőt, elég sok még mindig, például a mainstream játékipar, vagy az Adobe termékcsalád. A bástyák viszont sorra dőlnek, így javul a helyzet ezen a téren is.

Köszönöm a türelmet, ennyit mára.

Lacrimae rerum

Száraz eső hint szikkadt földeket.
Rügyek fakón a jövőből révednek.
Habok kapartak évekig szirteket.
Angyalok hordanak kicsiny köveket.
Kalászok törnek, tengerik teremnek.
Habzó benzin patakban ölelget.
Szíjak simítnak, bakancsok kísérnek.
Angyalok facsarnak szitáló cseppeket.
Vasak hántanak mosolygó rögöket.
Ácsoló ujjak hajlítnak fedelet.
Csillagok ragyognak dicsérő éneket.
Angyalok emelnek parányi lelkeket.

(Kisbér, Budapest, 2014.09.25.)

Az életben...

Az életben, ha szépen haladnak a dolgok, én is szépen éldegélek billentyűk ütögetése nélkül. El kellett telnie egy-két évtizednek, amíg idáig eljutottunk, most viszont ilyen korszak van. És ez jó. Persze a folytatásos történetek folytatásainak a rovására megy ez egy kicsit, de talán egyszer befejeződnek ezek is. A régi dolgok feltöltögetése is startpisztolyt vár már jó pár hónapja. Talán ide is eljutunk egyszer.

Most viszont élvezzük a hivatalos és boldog házasélet napjait. És ez jól van így.

Talán a tudománnyal kicsit szorosabbra font kapcsolatom hiányzik. Talán. Viszont jóval kevesebb a motivációm ebbe az irányba, ha egészségesebben megvannak testi és lelki szükségleteim. Az elkövetkező évtizedekben még ki kell alakítani egy egészséges viszonyt ezen a téren. Van érdeklődés, és egy pontig ez nagyon hajtja az embert, egy pont után viszont valahogy kiveszik a lényeg. Az a megismerési öröm, melynek helyét a futószalag váltja át. A szalag mellett pedig nem szívesen áll az embert, ha nem szükséges ott állnia és vannak jobb és hasznosabb helyek is. Ezeket még meg kell találni, amazzal a viszont pedig ki kell alakítani.

Mivel manapság mindenki idézeteket küld, a témába vágóan ezért én is megosztok egy talán kicsit kevésbé ismert, de - szerintem - húsba vágó véleményt:

„Tudós vagyok, és tudom, mit jelent valamit bizonyítani. De az ok, amiért a gyermekkori nevemen hívom magam, az az, hogy emlékeznem kell arra, hogy egy tudósnak pont olyannak kell lennie, mint egy gyermek. Ha valamit lát, akkor azt kell elmondania, amit lát, akkor is, ha az az, amire számított, hogy látni fogja és akkor is ha nem. Először láss, azután gondolkozz, majd ellenőrizz. De először mindig látni kell. Máskülönben mindig azt fogod látni, amire számítottál. A legtöbb tudós elfelejti ezt.” - Douglas Adams: Viszlát, és kösz a halakat

június 4.

Korábbi blogomban (igen, az azóta technikai jobb létre szenderült loserock.freeblog.hu blogon) minden évben igyekeztem elkövetni valamit megemlékezés jelleggel ezen a napon. Vers, kép, idézet, dalszöveg vagy videó formájában, az adott évi hangulatomnak megfelelően.

Idén egy kicsit máshogy lesz a dolog. Nagyon röviden, néhány apró gondolatomat próbálom összeszedni a nappal kapcsolatban.

Buszon a munkából hazafelé, kedves és hozzám hasonlóan ifjú kolléga megkérdezte, vajon milyen rendezvényt tartanak a budai hegyek lábánál. A busz ablakából látszódott egy néhány tíz fős csoport, jelképes rendőri biztosítás és egy szónok társaságában. Tömött buszon válaszoltam, hogy gondolom egy „szokásos”, június negyedikei megemlékezést látunk. „Miért, mi van június negyedikén” -- kérdezte lelkes és ifjú kollégám. Rövid célzásokat tettem a zajos busz tömegében, valami olyasmit, hogy „hát június negyedike van, valóban, az évforduló miatt, ugye...”. Értetlenkedett -- „csak azt hittem, valami biztos történt, vagy valami általánosan ismert dolog...” -- én meg kicsit kerekedő tekintettel merültem sorsomba a busz forgatagában, múltszázadi költők dunai szokásához hasonlatosan pörögtek előttem az ősök, sejtjeim mélyéről.

„Június negyediket, Trianon évforduló.” -- nyugtáztam megértő ajakmozgással. Nem tudtam, kínos döbbenet, vagy valami zavar kísérte inkább ezt, vagy csupán ezzel palástolódott, hogy nem tudta tisztán kivenni a szavakat a berregő motor mellett. Némi mentegetőzés -- „csak azt hittem, valami fontos” -- majd még zavarodottabb arc, mint aki rádöbbent, hogy görcsösségében nem éppen ezt akarta mondani. Magamban pedig nem tudtam eldönteni, hogy agyamban tovább játszott képzeletbeli párbeszédet „semmi baj” vagy „ejnye” szavakkal folytattam volna-e.

Mit jelent manapság június negyedike? Nem kiemelt napi dátum, mely mellett sokan elmennek, sokan görcsösen érvelnek begyöpösödött napokról, sokan világfájdalmuk jelképekén tekintenek rá. Mások korszerűsíteni, új tartalommal megtölteni próbálják.

Szomorú igazság, hogy az áldozat nem bújhat el. Lehet ezt tompítani kiforgatott, megfelelési kényszerekből építkező hamis filozófiákkal, de ez mit sem változtat a történelmen. Eret vágtak saját nemzetünkön. Sok ilyen eret vágtak már, sokat kihevertünk, sokat kinőttünk, de a legtöbbet soha nem volt időnk meggyógyítani. Ezer év alatt számtalanszor pusztult a nép is, az ország is. Generációk munkái, melyeket valahogy, ha más formában is, de pótolt az utókor. Volt tatár népirtás, török vész, Habsburg sarc. És volt Trianon. Diplomáciai csonkítás, ellehetetlenítés. És ez maradandó, milliónyi emberi sorsban maradandó nyom.

Lehet sírni gazdasági hatások és adottságok, veszteségek miatt az anyagiaskodóknak. Lehet ordítani a nehéz családi sorsok, kiszolgáltatottságok, a magára maradtak szenvedései miatt az utódoknak. Lehet mentegetőzni, mutogatni a múltra és a jelenre. Lehet szégyellni, tagadni. Lehet politikai csaták eszközévé tenni, a másikat okolni, a magunk oldalát vádolni, inteni vagy éppen bátorítani. Azonban bizonyos, hogy messze vagyunk még a túllépés lehetőségétől.

A történelem lapjairól száműzni nem lehet az 1920-as esztendő júniusának első péntekét. A következményei évszázadnyi távlatba kiáltanak. Sértettjei túlélték, de nem tudnak szabadulni attól, hogy valahogy szembe nézzenek máig nyúló karjaival. Nem bújhat az áldozat, csak az üldözött. Választható, melyik szerepet keressük magunkban.

Elmenni mellette lehetetlen.

Választani kell az utat, amin járunk. Tekinteni kell az embert, az embereket, sorsokat, következményeket. Ne keverjük könnyelműen az utódokat, a felhasználtakat és a bűnösöket. De keressük az utakat.

A szabadság diadala? (2. rész)

Nőttünk fel, ahogy telt az idő, emberek jöttek és mentek. Volt egyfajta rend a világban, pulzáló igazságérzetünk pedig kereste a helyét. A nagy kérdésekben tanárok, szülők, esetleg kevés olvasmányos és több filmélmény terelgettek minket. Némelyeknél megjelentek az aktuális társadalmi divatok, vagy esetleg a vallás, mint ami próbálja megjavítani, „jobbá fűszerezni” azt a kusza képet, ami ránk rakódott.

Kamaszkorra pedig kezdett elegünk lenni. Ez nagyon felborította a világot. Addig biztosította a rendet a bizalom, a belső békét, hogy ismereteink bizonyára hiányosak, nem értjük tisztán, mit miért tesznek vagy mondanak az emberek. Miért van az, hogy tanít nekünk valamit az élet, és sokszor maga a tanító teszi mégis az ellenkezőjét? Ennek egy részét le lehetett választani, addigra az ember már túl volt füllentéseken, blöffökön, reflexből vagy tanultan, de kialakult a „bőrünk mentésének” kultúrája. Általában több, kisebb-nagyobb lebukás is éri már ilyenkor az embert, tehát kezd lassan rádöbbenni, mik is húzódhatnak a szabályok mögött. Milyen emberi gyengeségek tompíthatnak érveket, miért tapasztalhatunk egy jól hangzó érv vagy parancs ellenére mégis ellentmondást a tanítójától, aki általában szintén nem tartja be saját leckéit.

A világ mégis borult. Túl sok ellenpélda gyűlt össze. Túl sok hazugság, ellentmondás ért minket. Ráadásul próbáltuk megérteni az okokat. Nem volt már elég az addigra erősen megfogyatkozott szülői tekintély, melyet mintha önérdekek szerint csavartak volna sokszor maguk köré. Kerestük az igazi értelmet, és általában nem találtuk. Egyszerre éreztük magunkat becsapottnak, átvertnek és tanácstalannak is.

Valakik úgy oldották meg a kérdést, hogy próbáltak úgy tenni, mintha semmi sem változott volna, csak belül nőttek folyton a feszültségek, vagy váltak csendes, kiszolgáltatott, kihasználható emberekké. Önként vállalt szellemi rabszolgasággal oldották fel a rájuk zúduló ellentmondásokat, ki boldogabb lett ettől, ki hihetetlenül szenvedett.

Sokan megalkudtak, de úgy döntöttek, maguk is beállnak a „haszonélvezők” és az „árulók” oldalára. Az átverésekre és tekintélyelvű hazugságokra maguk is úgy reagáltak, hogy csatlakoznak a haszonélvezők táborához. A várható, könnyebb előnyökért ők is egyszerű, de sokszor nyílt blöffökkel élték életüket, koholt, de becsapós szagú elvek mentén indokolták döntéseiket vagy parancsaikat, egyszerűbb volt konfliktust kezelni akár nyílt hazugságokkal is nekik. Érdekes látvány, ahogy nem érdekli az embert semmi, csak átveszi a társadalom, illetve akkorra már a média lózungjait, a rá ömlő dagonyát nem ügyetlenkedve söpri le magáról, hanem maga is fürdik benne. Aztán lenéző jelleggel, mintegy erőfitogtatással másokat is bemocskol vele, a természetesség illúzióját keltve.

Sokan ragadnak le itt, ami riasztó, hogy a társadalom túlnyomó része. Az idősebbek ilyesmi élettérben élték le egész életüket, valami groteszk alkalmazkodás valamilyen személyre szabott formájában. De a fiatalok is ebbe az irányba alkalmazkodtak, ijesztően nagy számban! Szépen átvették a jól bevált és addig már lassan két évtizede tanult utat. Az elnyomás és a meghunyászkodás keverékét, cinkosságot egy perverzé vált világ működtetésében és megtartásában. Nem is tudatosan, reflex szerű, jól felépített, tanult viselkedési formákkal. Függővé válva a nyílt hazugságoktól, évek hosszú értetlensége alatt oldották fel kognitív disszonanciájukat úgy, hogy függőséget meghazudtoló módon szívódtak bele az új világrendbe.

Mert közben elmúltak a kilencvenes évek is, a bent lappangó igazságérzet követelte a kitörést, a haladást, a fejlődést, amit szépen ki is szolgáltak gazdasági és politikai oldalról. Mindezt hazug módon. Mintha hipnotizálnák a pácienst az új paradigmákkal, majd azok megadásával ő úgy érzi, valamit azért mégis kapott, elért. Ebben pedig cinkos a többségi társadalom, évek folyásával az válik kilógóvá, aki nem volt hajlandó természetes közegének elfogadni a sártengert, vagy kegyetlen csalódások sorával próbált a józan felismeréshez fordulni. A fékét vesztett elszabadult evolúció azokat az egyedeket tette a legsikeresebbé, melyek valójában életképtelenek lennének.

Nem sok kiút maradt, de maradt, mert mindig számosan akadnak, akik próbálják tovább keresni a megoldást. Fiatalon elindulva viszont nem sok támpont maradhat: lázadás, bevált eszmék keresése, tovább izzadás mélyebb filozófiák fölött. Csalódott fiatalok igen jelentős része nem véletlenül indult el -- bátorságától függően különböző mértékben -- a huszadik század torz, de talán mégis megoldást kínáló irányzatai felé. A legnépszerűbb történelmi alakok iskolások körében nem mások voltak ebben az időben, mint kommunista, nemzeti szocialista és fasiszta vezetők. Sajnos az okok nem tűnnek olyan egyszerűnek, mint a „populizmus” vagy valami „lelkünk mélyén gyökerező emberi szadizmus”. A korábbi generációk által tönkre tett és negédes társadalmi rendtelenség egy józan eszű embert is megoldáskeresésre invitál. Ha nem tud máshoz nyúlni, de kritikusnak éli a problémát, marad a korábbi kritikus módszerek vizsgálata. Józan észtől, tájékozottságtól, vagy a környezet hatásától függ, milyen mélyre jut el, felismeri-e ezekben is az ellentmondásokat, vagy valami mefisztói alkut köt fejben a „még mindig jobb megoldás” jegyében.

Akik más irányokba indultak, sajnos azok is könnyen tévútra futottak. Szűk az ösvény, mely az igazságra visz. És sajnos, mind filozófia, mind humanista oldalról rengeteg a tévút. Szabad eszmék és a külső világ keverékéből a legszörnyűbben pervertálódott és félreértett liberalizmus származik, vallási vezetők hatalommániájából és alkalmazkodásra képtelenségéből pedig riasztó képek vagy fejben „lebutított” emberek hadai teremhetnek.

Égető a kérdés, merre tovább, hogyan tovább, miért alakul ez így?

(folyt. köv.)

A szabadság diadala? (1. rész)

Életemben elég furcsa, de csak fokozatosan jelentkező törést jelentett, amikor szépen rádöbbentem, mennyire is jelentősek filozófiailag a szabadság jogok és kötelességek, ha úgy tetszik, a modern „európai” felfogás eszmerendszere.

Nem volt ez mindig így, gyerek korunkban már „fertőzött” minket a világ. Mint a kilencvenes évek gyermeke, egyfajta ébredéses fázisban a környezet finoman kezdett adagolni gondolatoka. A másik markával pedig elvette és általában a szemünk láttára porrá is zúzta őket. Jöttek hozzánk néha kiadványok, és meglepődve tapasztaltuk, hogy vannak ám olyanok, hogy jogok és kötelességek. Nem egyszerű ezt egészségesen megérteni, gyerekkorban talán lehetetlen. De mindennek nem tett jót, hogy egy-egy kényesebb kérdés feltétele után pofonszerű ostoba válaszok jöttek. Ráadásul mindenki mást mondott, volt, akik otthon „alanyi alapon” csak kényeztettek, volt, akit folyamatosan szidalmaztak, akár vertek, az iskolában a sokszor ideggyengeség határán táncoló pedagógusok pedig szintén ambivalens módon értelmezték a helyzetet.

Jogfogalom akkor még nem volt a fejekben, csak úgy tettünk, mintha lett volna. Kifordult képek éltek, a bíróságok és a rendőrség intézménye inkább láthatatlan és kiszámíthatatlan kardként lebegett mindenki felett. Amikor nem ez volt a helyzet, félelmes -- és sajnos sokszor jogos -- előítéleteink akkor is átírták a helyzet képét.

Masszív, de ugyanakkor ad'hoc jellegű tekintélyelvűség uralta az ember életét. Általában a „miért” kérdésre valami többé-kevésbé szofisztikált „csak” volt a válasz. Az élelmesebb lurkók meg vagy azt hitték, akkor okosak (értsd: hasonlítanak a felnőttekre), ha ők is próbálják a gondolataikba beoltani ezt a világot, vagy úgy érezték, itt valami el van rontva, de tenni úgysem lehet ellene semmit.

Aztán a világ kezdett még rosszabb irányba fordulni...

(folyt. köv.)

küzdelmek, megoldások, tavasz!

Általában panaszkodni, sírni szoktam, amikor sok-sok teher nyomja koponyámat. Nem kívülről, fondorlatos módon az élet befészkel belülre, szemnkön, flünkön, tapintásunkon át, bent felkavar, mi igyekszünk szépen elkendőzni (nesze neked civilizáció), aztán elemi erővel kicsordul bentről, neki a koponyánk falának. Nehéz dolog, mert kiengedni sokkal nehezebb, mint belül összegyűjteni. Az élet gondoskodik arról, hogy leterheljen, különösen ha élünk benne. Átverések, hazugságok, ellentmondások. Nehéz dolog ép ésszel szétbogozni azt a számtalan kognitív disszonanciát anélkül, hogy szörnyű gondolatok kényelmének kísértésébe ne esnénk.

Mindezt még nehezebb civilizáltnak hívott keretek között. A civilizáció hozza a fogalmi zavarokat, gátolja az emberből jövő kiáltások kitörését, helyette ostoba pótcselekvésekre ingerel. Ahogy Örkény portásából sok-sok év monoton munka után egyszer kitör a „semmiből a semmibe tartás” filozófiája, abban a pillanatban elveszíti társadalmi helyét. Amint valaki túl hangosan, túl őszintén nyilatkozik meg, minél húsbavágóbb igazságot mond ki, annál elemibb erővel taszítja ki a békés pocsoja magából. A hivatalos megoldás általában kétszínű beleegyezést vár el, keveri a fogalmakat, összemossa az agressziót a tiltakozással, a haragot az idegességgel, pátoszos baromságokkal traktálja mindenki az origóban álló kiborult embert, aki ezek után még érezze magát szerencsétlen bűnösnek. Nehéz józannak maradni úgy, hogy tényleg ne essünk át a ló valamelyik oldalára. Meg kell tanulni az életet, és ez nem könnyű. Nincs mese. De szerintem akkor is jobb a valóságban élni, mint civilizált géppé avanzsálódva.

Most azért nem állnak olyan rosszul a dolgok. Örvendetes, amikor a gyűlő fellegek között valahogy mégis sikerül átlendülni. Van pár kellemetlen nap, de az élet utat tör azért magának, a kimondott igazságok pedig sokkal édesebbek, mint a kimondatlan mérgek. Nietzsche azért tudott, érzett egyet s mást, hiába ragaszkodott kényszeredetten ostoba, gyötrelmes axiómákhoz. Nehéz ezt-azt leharcolni, nem is veszélytelen, de ügyes gyakorlattal hosszú távon bizony megéri. És ez még erőt is ad a továbbiakhoz, ami jó.

Süt a nap, nyílnak a virágok és csicseregnek a madarak! Örüljünk együtt a tavasznak. Lehet benne örömöt találni, megmozgatni a csontjainkat. Kell is. Aztán lehet tovább dolgozni a dolgainkon. Én példál félig már megoldottam korábbi bejegyzéseim automatikus reposztolását, majd hamarosan, ha nem is azonnal, de szépen megjelennek majd itt. Aztán kell találni valami kompetens és kulturált posztolsi lehetőséget. Mert munkahelyről ugye mégse, otthon meg szeretem spórolni a laptop időt mostanában, kicsi kütyüről meg ugye kényelmetlen. De nem is baj, élvezzük a tavaszt, talán még valamelyik kosárpályán is akad egy magányos palánk. Aztán lehet szervezni a feladatokat tovább, ó édes hétvégéken. Dolgozni is jó, csak meg kell találni az egyensúlyt a meló és a kulturális igények között.

Holnap meg kevesebbet alszunk. Tényleg itt a tavasz.

tesz poszt bash alól

A teszt poszt szövege. A dátumnak 2014.03.03. 20:30 -nak kell majd lennie

tesz poszt bash alól

A teszt poszt szövege. A dátumnak 2014.03.03. 20:30 -nak kell majd lennie

Újrakezdés

Kedves idetévedt olvasó!

Szerencsés esetben a blog heteken belül megkezdi üzemelését. Dolgozom a logisztikán, amikor van rá érkezésem. Korábbi terméseimből van vagy 700 poszt, melyeket kulturált módon át kéne ide pakolni, lehetőleg visszadátumozva. Ez a probléma még megoldásra vár, de nem tűnik lehetetlennek. Kavarodás van a különböző blog-motorok xml exportjai között, úgyhogy durva eszközökre lesz szükség. Teljesen elképzelhető, hogy összevisszaságok jelenjenek meg az elkövetkező hetekben, de ezek majd rendeződnek, tisztázódnak. Addig semmi esetre sem érdemes RSS-re meg egyebekre feliratkozni (bár ennek értelmét eleve kétségesnek érzem, mert a személyes blogom mindig is inkább agyvihar volt, mint egészségesen fogyasztható valami). Megírom, a "véglegesnek" tekinthető lesz a helyzet!

A "metodika" egyébként (várhatóan) a következő lesz:

• blogspot/blogger blog (ez itt ni): agyvihar jellegű bejegyzések, keveredve értelmesebb, publikusabb tartalommal, de főleg személyes "nyavalygás"
• facebook oldalam: a "közembernek" szánt, lájkolt/megosztott tartalmakon kívüli esetleges értelmesebb bejegyzések, "üzenetek", rövid elemzések, tehát a szélesebb közönségnek alkalmanként szánt, ámde fogyasztható tartalom
• google+ oldalam: kicsit szakmaibb jellegű dolgok, vegyes angol/magyar rövid megjegyzések, bejegyzések, például programozással és egyéb kockulással kapcsolatos ajánlott tartalom, esetleg tudomány, asztrofizika, ilyesmik.
• twitter csatorna, avagy a @loserock_news: teljesen publikus hírek, hírválogatás. Általában olyan dolgok kerülnek ide, amit a számtalan rss csatornám valamelyikében találtam és úgy gondolom, jelentős információ világunk dolgainak követéséhez. NEM vagyok híve, támogatója semmilyen politikai pártnak, gazdasági vagy egyéb érdekcsoportnak, személyes meggyőződésem "függetlenített" alkalmazásából születnek azok a hírcsokrok, amiket ide gyűjtök! Ergo olyan napi hír nem kerül be, ahol "valaki jól megmondta", de olyan igen, ami tényeket, információkat közöl, amennyiben az relevánsnak mondható értelmiségi szemmel nézve! Tehát: jelentősebb vagy érdekesebb KSH statisztikai gyorsjelentés pl. be szokott kerülni ide (ha nem maradok le róla), bármely politikus másnap már jelentéktelen ténykedése NEM, állatkerti hírek NEM, az életünket lényegesen befolyásoló politikusok által elfogadott törvények viszont igen, fontosnak tűnő tudományos eredmények szintén, értelmesnek tűnő gazdasági, politikai vagy társadalmi elemzések is, mindegy, kinek "kedveznek", a tartalmi rész a meghatározó.
• egyebek: lehet, hogy lesznek, youtube videó válogatást pl. el tudnék képzelni, bár erre vannak egész jó csatornák, és annyi időm sincs, hogy a fent felsoroltakat rendesen karban tartsam. Nem hiszem, hogy sok új kerül majd ezek mellé a jövőben, de nem kizárt.

A blogot rendbe kell majd tenni, ezt én is tudom. Valami külcsínyt majd kap, de ez most nem prioritás. Arra például fontosabb lenne megoldást találni, hogy az esetleges hasznos tartalmat valahogy elkülönítsem az ilyesfajta zagyvaságoktól. Mire gondolok: ha napi munkásságom során rábukkanok valami jó script-re, ügyesen sikerül valami hack egy programhoz, esetleg publikálnék valamit munkásságomból, akkor azt ide is ki fogom tenni lehetőleg olyan formában, hogy kereshető legyen és azért elkülönüljön a szokásos agymenésektől. Gondolkozom a problémán, valószínűleg címkézéssel vagy valami aloldallal fogom megoldani. Majd meglátjuk. Ha lesz kialakult rendszer, akkor lesz FAQ is, ahol ezeket az információkat összeszedem.

Elnézést kérek jelen poszt "összevissza" jellegéért, nem vagyok most a toppon, de úgy éreztem össze kell szedni. Szép napot, szép hetet mindenkinek!

potenciális nekrológ

Ez a bejegyzés a loserock.freeblog.hu archívumból származik, de kivételesen ott sohasem jelent meg a szerver hirtelen bekövetkezett problémái miatt. Ez lett volna a blog talán utolsó bejegyzése akkor, 2013-ban. Most itt közzé teszem a biztonsági mentést, változatlan formában.

eredeti dátum: 2013. május 13.

Hölgyek és Urak:

íme a blog, amely haldoklik.

Tűnünk el egy mély veremben, teljes hallgatásban, csöndben, halkan. Nincs posztolás, nincs frissítés, minden elhanyagolt, és ez várhatóan a jövőben sem lesz (nagyon) másként. A páciens, mely alig ad életjelet: haldoklik.

Van-e ezzel problémánk? Nos, ha elsőre furcsán is hangzik ez, de igazából nincs. Ez a blog ugyanis egy ,,személyes'' blog volt, általában az is maradt. Fél évtizede még azt írtam volna, hogy ,,lelki szemetesláda''. Akkor írtam bele, ha valahova írnom kellett. Ha valami bennem volt, és nem akart bennem maradni. Néha időtöltésként, néha szórakozásból, ritkán pedig úgy, hogy komolyabbra vettem a hangvételt. Akadt egy-két üzenet, kordokumentum, ami itt keletkezett. Volt filozófia, volt filozofálgatás, voltak agymenések. Az, hogy ennek háza, vagyis ez a blog haldoklik, az azt jelenti, hogy nincs már rá nagy szükségem.

Amikor indult, akkor szükségem volt rá. Kellett valami, ahova írhatok, hogy legyen valami ,,egyirányú'' kapcsolatom a külvilággal. Vagy inkább saját magammal. Ez persze átalakult minden másba is, néha valami ,,nagy közösségi tenni akarás'' lett belőle. Voltak, akik nem értik máig, egyáltalán miért van benne más is (hogy értsétek: a tartalom 90%-a). Ebből a szempontból ez egy enyhén önző vállalkozás volt. Néha nyomokban érdekelt, hogy kívülről hogyan fest. Időnként megcsapott annak a szele, hogy talán fel kéne futtatni, de aztán jöttek a gyakran szándékos mesterkedések, hogy valahogy ,,lerontsuk'' az olvasottságát. Sokaknak írni ugyanis felelősség, és nem mindig akarok úgy írni, hogy az sokakhoz is eljuthasson. Sőt, általában nem akarok és nem is akartam úgy írni. Persze fiókba sem, ezért lett ebből blog, és nem monográfia (bár annak silány is lett volna a minősége).

Olyan időket élek, hogy a blogra igazából már nincs szükségem. Ebben a formában legalábbis nincs, vagy nem is lesz. Azt el tudnám képzelni, hogy indítok valami tematikus irományt, bár arra meg az időm lenne igen kevés. Erre a formára viszont már nem nagyon van szükségem, éspedig azért, mert a fejemben lévő zakatolásból, ha valami ki akar buggyanni, akkor van olyan szocializáció körülöttem, ahová már ki is tud. Így nem érlelődik addig, hogy azt már le is kelljen írni valahová.

Arról nem is beszélve, hogy a szabadidőm is komoly változásokon ment már át. A mennyisége és a minősége is változott. Talán bölcsebb is lettem (még ha ezt igyekszem is titkolni), és mások a prioritások. Jobban kell a kikapcsolódás, mert több az értelmes és hasznos munka, amit végzek. A maradék időt pedig az említett szociális kapcsolataimra, valamint informálódásra, tájékozódásra szoktam használni. És így sem jut mindenre, de sok dolog van, amire nem is nagyon akarok már időt fordítani. Jelenleg.

Szóval szintet lépek az életemet illetően. A blogon belül viszont ennek nem látom értelmét. Nem akarok nagy megmondó lenni, túl sok szakmaiságot sem akarok ide tenni, a nagyon rövid zöngéket pedig milliónyi más módon is ki tudom már írni magamból. Elvégre a rövid agymenésekre ott lenne egy csomó más forma is, egy ilyen ,,szétesett'' blog pedig nem a legjobb erre.

A folytatásra egyébként számtalan ötletem lenne, de a legtöbb olyan, hogy ha komolyan csinálnám, ahhoz más, új fórumokra lenne szükség. Ez a kevert ,,massza'' pedig túl massza, és nem is akar más lenni. És ez nem is baj, legalábbis szerintem. Lehet, hogy más ezt máshogy gondolná, de amilyen ,,gőzlevezetőnek'' ez készült, azzal pontosan ez a helyzet.

Akkor vége? Ez egyáltalán nem biztos, de az is lehet, hogy igen. Könnyen lehet, hogy alkalmanként fogok írni, de az nagyon alkalmi lesz. Igaz, ez már évek óta is így volt. Most viszont az okok rendeződnek át komolyan. Az ember már dolgozik, lassan családot alapít, néhány dolgot máshogy is lát már, mint korábban. Ennek fényében néhány dolgot át kell értelmezni, azt hiszem.

Néha-néha lehetnek még posztok, ha valamit nagyon ki kell majd írnom, akkor ki fogom írni. Lehet, hogy lesz olyan hónap, amikor ez gyakran elő fog fordulni, és lesz olyan év, amikor egyáltalán nem. Nem ígérek inkább semmit, csak vázolom a valószínűt.

Végezetül, aki erre téved ismeretlenül, azt óva intem, mert sok-sok régi dolog van itt, ami szinte ,,gyalázatos'', de azért akadnak dolgok, amik nagyobb térben is ,,vállalhatók''. Ha valaki böngészni akar, nyugodtan ugráljon, ne is törődjön a stilisztikai szarvashibák széles tárházával, de itt-ott talán bele tud folyni ebbe az agyi zuhatagba, ami itt csörgedezett alá hosszú éveken keresztül.

Hölgyek, Urak, jó egészséget, bölcsességet és minden jót az élethez!