Életemben elég furcsa, de csak fokozatosan jelentkező törést jelentett, amikor szépen rádöbbentem, mennyire is jelentősek filozófiailag a szabadság jogok és kötelességek, ha úgy tetszik, a modern „európai” felfogás eszmerendszere.
Nem volt ez mindig így, gyerek korunkban már „fertőzött” minket a világ. Mint a kilencvenes évek gyermeke, egyfajta ébredéses fázisban a környezet finoman kezdett adagolni gondolatoka. A másik markával pedig elvette és általában a szemünk láttára porrá is zúzta őket. Jöttek hozzánk néha kiadványok, és meglepődve tapasztaltuk, hogy vannak ám olyanok, hogy jogok és kötelességek. Nem egyszerű ezt egészségesen megérteni, gyerekkorban talán lehetetlen. De mindennek nem tett jót, hogy egy-egy kényesebb kérdés feltétele után pofonszerű ostoba válaszok jöttek. Ráadásul mindenki mást mondott, volt, akik otthon „alanyi alapon” csak kényeztettek, volt, akit folyamatosan szidalmaztak, akár vertek, az iskolában a sokszor ideggyengeség határán táncoló pedagógusok pedig szintén ambivalens módon értelmezték a helyzetet.
Jogfogalom akkor még nem volt a fejekben, csak úgy tettünk, mintha lett volna. Kifordult képek éltek, a bíróságok és a rendőrség intézménye inkább láthatatlan és kiszámíthatatlan kardként lebegett mindenki felett. Amikor nem ez volt a helyzet, félelmes -- és sajnos sokszor jogos -- előítéleteink akkor is átírták a helyzet képét.
Masszív, de ugyanakkor ad'hoc jellegű tekintélyelvűség uralta az ember életét. Általában a „miért” kérdésre valami többé-kevésbé szofisztikált „csak” volt a válasz. Az élelmesebb lurkók meg vagy azt hitték, akkor okosak (értsd: hasonlítanak a felnőttekre), ha ők is próbálják a gondolataikba beoltani ezt a világot, vagy úgy érezték, itt valami el van rontva, de tenni úgysem lehet ellene semmit.
Aztán a világ kezdett még rosszabb irányba fordulni...
(folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése